Féja Géza: Három prédikátor

Méliusz Juhász Péter a „debreceni pápa” (1536–1572) éppen az ellentéte Bornemiszának. Nem élt benne Bornemisza szellemi sokrétűsége, sem pedig Dávid Ferenc és Heltai Gáspár fejlődési láza; megállapodott a kálvinizmus szikláján s tapodtat sem mozdult róla. Ezért kristályosodott ki olyan tisztán tanítása és alakja. Debreceni püspök volt, ellenfelei nevezték „debreceni pápának” elvi makacssága miatt. Egész egyénisége a tiszántúli magyarságot tükrözi; vad erő tört ki benne, ő a magyar düh első elemierejű jelentkezése irodalmunkban. Egy-egy prédikációja indulatrohamként hat, visszafojthatatlan hatalomvágy élt benne, kíméletlen volt nemcsak a katolikusokkal, hanem az unitáriusokkal szemben is, az egész vallási forrongást a kálvinizmus keretei közé akarta szorítani. Erőszakos eszközöktől sem riadt volna vissza, ha módja lett volna hozzá;az erő és az élet embere volt. Különösen Dávid Ferencet gyűlölte.

    Minden képének egyedülálló érzéki ereje van, „ősköltészetünk” méltó folytatója: „Évának szeme a tiltott fán ragad”. „A sátán Isten méltóságába akar hágni”. „A testi élet csak farka az örökkévalónak”. „Meghajtod fejed mint egy kávát”.

    A társadalmi gondolat az ő prédikációiban is vezetőszerepet játszik: „Ne végy ott ötödöt, ahol tizedet kell venni, ne végy ott tizedet, huszadot, ahol egy forintból harmincadot, három pénzt kell venni… Ne sarcoltasd a községet, ne vedd el gyapját mind bőröstől, ne edd meg mint egy kenyeret a községet… Csalárd, patvaros vámosok, kik a száraz földért vámot vesztek… Senkit ti fejedelmek, katonák, szolgáló rendek erőszakkal, hamisan, minden igazság kívül meg ne bántsatok, kóboroljatok, mert ti katonák, mint az égő szenem olyanok vagytok”.

    A kemény harcos azonban különös, szelíd mozdulattal a növényi élet felé hajolt. A zord szavak és kíméletlen viták hőse, ki lelke mélyén katona volt. „Herbáriumot” írt „az fáknak, füveknek, nemekről, termékekről, és hasznaikról”. Megnyitotta a híres debreceni „fűvészek” sorát: Földiét, Fazekasét, Csokonaiét, s Tóth Árpádét, kiknek költészete mélyén tiszta növényi kultúra szelíd élete virul.

*

    A mindent „megkötő” Méliusz Juhász Péternek tökéletes ellenpólusa Dávid Ferenc, az unitáriusnak, a magyar vallásnak alapítója. A magyar protestántizmus árnyalatai a XVI-ik században gyakorta harcba keveredtek. Maguk a prédikátorok is hol a lutherizmushoz állottak közelebb. A lutherizmus és a kálvinizmus megkötötte a protestántizmusban megnyilatkozó szellemi szabadságérzésnek elemi lendületét. Ez a „kodifikálás” azonban nem ment könnyen, mert a protestántizmussal beoltott embert a szabadság érzete és tudata vitte, a Szentírás élménye egyre alakult és kristályosodott benne. A szabadságnak ez a gáttalan ritmusa döbbentette meg Méliusz Juhász Pétert, s ezért indított lekeseredett harcot Dávid Ferencék ellen. Dávid Ferencék pedig úgy látták, hogy Juhász Péter és társai tulajdonképpen a katolicizmus útjára kanyarodtak vissza, hiszen megkötötték az ember vallásos élményének a szabadságát és további fejlődését, tehát a protestántizmus elindító értelmét. Méliuszék a reformációt lezárt dolognak tekintették, Dávid Ferencék pedig örök elvnek.

    A szebeni kézműves és a magyar nemzetes asszony fiának, Dávid Ferencnek célját és életelvét egyik könyvének János Zsigmondhoz írt előszava már tisztán és világosan kifejezi. „A világosságnak és békességnek útjára” akarja vezetni a fejedelmet; a szellem elsőrangú jussát jelenti be ezzel a világra. Egész életét, minden megnyilatkozását az eszmei magasság jellemzi, sohasem bírt leszállani a porba, egyre magasabbra tört; nem akart olyan szavakat használni, melyeket „Isten meg nem szentelt.” A vallási harcok mindent felkavaró s indulatokban tobzódó áradata fölött állott; a vallás tiszta szellemi kérdés volt Dávid Ferenc szemében.

    Ő fogalmazta meg Magyarországon először a maga teljes tisztaságában a „lelki ember” mivoltát. Istent sem emberi viszonylatban, emberi indulatok fergetegében szemléli, mint Méliusz, hanem a szellem tiszta himnuszaival, bizonyos intellektuális esztéticizmussal öleli át. A protestáns-kor át s át van szőve az Ószövetség komor élményeivel, de Dávid Ferenc teljesen és tudatosan újszövetségi lélek volt. „A zsidók a törvény alatt voltak, mi pedig a kegyelem alatt” – írja. Krisztus az ő hitében „új világ építése”, második Ádám, új embert számít születésétől fogva: „Mindenképpen az Ótestamentumban az Isten mindeneket teremtettet és mindeneket akkor cselekedett Krisztus nélkül, azonképpen mindeneket az Újtestamentumban csinált és újonnan teremtett az új Ádám által, ki az ember Jézus Krisztus, az ő áldott szent fia”.

    Dávid Ferenc legfőbb izgalma Isten szellemi megközelítése és Isten tiszta szellemi megfogalmazása volt. Csakis lelki fegyverekkel volt hajlandó harcolni: „A hadakozó szerszámokban és fegyverekben mutatkozik meg a különbség, mert a király istápja a szablya… A Messiásnak ő fegyverei nem testiek”. Ha támad s vitatkozik is, indulatok nélkül teszi, a rostáló, rendszerező, ellentétek feloldásán keresztül új szellemi rendszer felé siető elme fölényével. Nemcsak a vallás tiszta szellemiségét, hanem az újszövetségnek és Krisztusnak fölényes szelídségét és szabadságát is legtisztábban képviseli a XVI. században.

    Dávid Ferenc átrohant a felekezeteken. Mint katolikus pap kezdte, majd egy-egy időre püspöke volt Erdélyben valamennyi protestáns felekezetnek. Mindig az élre került, de minden vallás csupán egy-egy mű volt számára s tovább sietett tökéletesebb művek felé. Megízlelte a szellem alkotó szabadságának gyönyörét, s azonosította a protestantizmussal. Élete: ballada, balladai időmértékű út Isten arca felé. Dávid Ferenc istenélménye az emberi szellem mesterműve, s e remekművön folyton újabb s újabb alakítanivalót talált; fejlődés útjának tehát sohasem lehetett vége. A protestantizmus alapítóinak hősiességét a protestantizmus örök ritmusává akarta tenni. Ez a visszafojthatatlan fejlődési láz, az örök teremtés édes belső gyönyöre okozta, hogy korának indulatait le tudta vetni, s az emberiességnek, a szellemi és a lelkiismereti szabadságnak egyedülálló hősévé nőtt a XVI-ik század Európájában.

    Az egyházban az örök fejlődés templomát látta, a nagy kohót, melyből sohasem aludhat ki a teremtés forrósága. Végső állomása az unitárizmus volt, melyet tovább akart fejleszteni, ezért kellett otthagynia híveit és templomát. Pöre* tulajdonképpen a szellemi szabadság pöre, s a pör hőse, betegen, bilincsbe verve, de töretlen lélekkel halt meg a dévai vár börtönében. Ő a szellemi szabadság első vértanúja magyar földön.

*

    A harmadik prédikátor, Károlyi Gáspár eleinte Juhász Péter és Dávid Ferenc között ingadozott, utóbb Dávid Ferenc „elbocsájtotta” őt, s Károlyi végképpen a kálvinizmus kebelébe tért. Első műve a „közügyet” tárgyalja, s „Döbröcönben” jelent meg. Megírja benne a magyar sors párhuzamát az Ószövetséggel; ő is a XVI. század komor bűntudatának képviselője, de a bűntudatot keresztény-magyar történelem-szemléletté szélesítette. Isten sújtó kezének okát nemcsak a vallási tévelygésben, hanem társadalmi s erkölcsi bűneinkben is keresi. Királyaink is bűnösök, szerinte, mert nem alapították meg „Isten országát” a Duna – Tisza táján. Azt kívánja, hogy koronázáskor adják a király kezébe a bibliát: „hogy azt olvasná mindenkor, aszerint élne mind őmaga, mind pedig az népet az mellé hódíttatná.” Bűntudatának és történelemszemléletének nincsen kifent felekezeti éle; a magyar egység prófétája, szinte Zrínyi, a költő előfutárának tekinthetjük.

    Károlyi Gáspár később otthagyta a „harcot”, félrevonult s az „örök életnek beszédét”, a bibliát fordította magyarra (1591-ben jelent meg a „vizsolyi” bibliája). Nyelve tele van magyar jó ízzel és latinos mondatszerkezettel. A fordítást nem végezhette századának gyönyörű forradalmi nyelvén; súlyos, kőkemény, tekintélyi nyelven kellett tolmácsolnia az igét. Károlyi Gáspár a latinságból a törvényt, a rendet, a kimért ünnepélyességet, a végső igazsághoz illő méltóságot merítette. A teljes Szentírás lefordítására ő volt a legalkalmasabb, aki bizonyos fölénnyel nézte a vallási harcok világát, magasságokhoz szoktatta szemét és Isten országát akarta megvalósítani a földi téreken.  

    * Folytonos hitújítása miatt került az öreg Dávid Ferenc Báthory István törvényszéke elé, nehezen kerülte ki a halált; halálig tartó fogság lett osztályrésze.