Márai Sándor: Felvidéki tarisznya

Egy héten át jártam a magyar csapatokkal a felszabadult Felvidéket. Mindahhoz, amit e héten, melynek tartalma a magyar történelem egyik legszebb fejezete, megéltem, nincs még szempontom: túlságosan közelről láttunk mindent, akik részesei és szemlélői voltunk e bevonulásnak, túlságosan közelről hatottak ezek az emberi pillantások, ezek a könnyek, mosolyok, ezek a boldogan önfeledt mozdulatok. Láttam hősies tájakat és hősies embereket, láttam nemes, előkelő városokat, és láttam egy magyarságot, melynek hazatérése megfordíthatja Magyarországon az idő kerekét.

    Ezek a sorok nem akarnak, nem is tudnak több, sem más lenni, mint emléktárgyak, egy hosszú útról – néha, pillanatokra, úgy érzem, ez az egyhetes bolyongás a hazatérő városokban és falvakban volt életem leghosszabb utazása –, emléktárgyak, melyeknek tárgyi értéke semmi, s a vándor csaknem szégyenkezve szedegeti elő a tarisznyájából. Tárgyi értékük nincs, de a család talán megőrzi emlékbe.

FENYŐK

    Negyedik nap délután, Tornáról jövet, felértünk a Szoroskő-hegység egyik magas csúcsúra. Ebben a pillanatban megláttam a fenyőket.

    Megálltam, az út menti korlátnak dőltem, és nem tudtam továbbmenni. Ez a táj, Rozsnyó előtt, úgy nyílik ki, mint az Isten köténye. Lenn a völgyben Rozsnyó, Hárskút, az Andrássy-mauzóleum, Körtvélyes, Görgő. A háttérben a megnagyobbodott Magyarország két legnagyobb hegye: a közel ezerháromszáz méteres Pipityke és Ökörhegy. A közbül a hegyeken a fenyők.

    Belélegeztem illatuk és leheletük. Húsz éve mondtam, a Jurában, Svájcban, a Vogézekben, a Schwarzwaldban, idegeneknek: „Igen, igen, kérem, ez mind nagyon szép, de ezek itten nem igazi fenyők. Az igazi fenyő otthon van, mifelénk, a Kárpátokban, a Felső-Tisza környékén, a Tátrában, a Jahodnán és Rozsnyó körül.” Elfogultan mondtam ezt, nem is tárgyilagosan. Van máshol is fenyő. De nem az én számomra, aki a Kassát környező erdőkben ismertem meg illatukat, gyantás-meleg leheletüket, s ez az illat, ez a lehelet örökre elkeveredett eszményemben a gyermekkor boldog-titokzatos légkörével.

    Most végre itt álltam megint közöttük, a fenyők között. Olyan csend volt a fenyők között, mintha az idő érvénye megszűnt volna. Némán lélegzett az erdő, azzal az áhítatos önfeledtséggel, mint mikor valaki hosszú távollét után hazatér, megáll az otthon küszöbén, s nem tud szólani.  

A MÁRTÍR

    Az egyik bodrogközi faluban, melynek színmagyar lakosságát húsz éven át minden elképzelhető hatósági szemtelenkedéssel gyötörték a csehek, különösen kedves lelkesedéssel fogadtak. A lakosság künn tolongott a falu határában, és ünnepelte a magyar katonákat. Előrementem a faluba, ahol már csak néhány öregasszonyt s egy harcsabajuszú, gumicipős, fogatlan embert találtam. Ez az ember kissé részeg volt, nem annyira a lelkesedéstől, mint inkább a pálinkától. Hajlongva szaladgált körülöttem, s mindegyre beszélt és vádaskodott a csehek ellen. Rossz kiejtéssel, törve beszélt magyarul. Afféle falu bolondja lehetett, részeg és habókás alak, amilyen akad minden nagyobb községben.

    Mikor az elhagyott községháza elé értünk, ezt mondta:

    - Én nyolc hónapig szenvedtem a csehek rabságában, uram.

    Megsajnáltam. Barátsággal néztem rá.

    - A magyarságért, ugye? – kérdeztem.

    - Nem – mondta tótosan, meghökkentő őszinteséggel és tárgyilagossággal. – Betöréses lopásért.

A KULCS

    A cseh határsorompók valóságos erődítmények. Az út két oldalán másfél méteres betoncövekek állanak, ebbe a betonbástyába építették bele az acélrudat, mely kulcsra jár, s csak a határőrök nyithatják fel. A cseh határőrök Bodrogszerdahely közelében vasárnap reggel elmentek, és átadták a sorompó kulcsait a magyar bírónak. Innen Királyhelmecre mentünk. Estefelé, amint a régi, trianoni határ felé siettünk, át kellett haladni a szerdahelyi útvonalon. De a határsorompót zárva találtuk. Motoros kocsik állottak itt, trén, katonai gépkocsik. Mindenki káromkodott, keresték a bírót, de sokáig nem találták. Senki nem értette a rejtélyt.

    Másfél óra álldogálás után, álmosan és mentegetőzve, előkerült a bíró a kulcsokkal. „Mi történt?” – kérdeztük izgatottan. De megtudtuk, hogy nem történt semmi különös: a bíró, nap izgalmai után, este hatkor gondosan és lelkiismeretesen becsukta az országot, és elment aludni.  

KRASZNAHORKA

    Valahol a falu határában megtaláljuk a várőrt, Batki Jánost. Megkeressük a vár kulcsait, s elindulunk az Andrássyak fellegvárába.

    Már alkonyodik, mikor a várkapuba érünk. Lenn a mélyben a völgyet megszállta a köd. Belépünk a hétszáz éves vár udvarára, ahol 1710 óta nem lakik senki. Csak az Andrássyak térnek meg ide pihenni, nagy érc- és márványszarkofágokban.

    Végigmegyünk a kriptán, gyertyafénnyel világítunk, árnyak lobbannak a falakon, átmegyünk a termeken, ahol egy féltő és rendkívüli szenvedély kegyelete gyűjtött össze minden apró tárgyat, mely a különc és nagylelkű Andrássy Dénes feleségének, Franciskának birtokába tartozott, belépünk a kápolnába, megállunk a boltíves lépcső folyosóján, s egyszerre csendesek leszünk. A magyar katonaság még nem jutott el ide, húsz év után mi vagyunk itt az első magyarok. A vár, melyet így jelképesen átveszünk a csehektől, Rákóczi és az Andrássyak vára, Serédi Zsófia vára, aki mésztől balzsamozott mozdulatlanságban alszik a csendes kápolna üvegkoporsójában, e pillanatban megint a magyaroké. Amint lefelé haladunk a krasznahorkai vár lépcsőin, azt az örök összetartozást érzem, mely köveket és lelkeket oldhatatlanul egybefűz a magyarság sorsának fordulatai között.  

ROZSNYÓN MÁR TÉL VAN

    Rozsnyón tízezer ember fogadja a magyarokat: a város és a környék lakossága. A fogadtatás itt már ünnepélyesebb, rendezettebb, előkelőbb, mint a kis falvakban, ahol igazán olyan minden, mint egy családi ünnepen: az emberek sírnak és önfeledten rikoltoznak, minden érzéstartalmukat elszórják a katonák elé, mint az őszi virágokat. Rozsnyónak rangja van: melegen és bensőségesen, de választékosan és szertartásosan ünnepel. Ez a régi város ismeri rangját. Mindenki díszruhát visel a bevonulás órájában, a bányászok is. A beszédek itt már szónoki művek, átgondolt és lelkes fogadalmak. A falvakban csak dadog az érzés; de ez a dadogás mindent el tud mondani.

    A rozsnyói Fő téren állok, a püspök palotája előtt. Ez a tér a megelevenedett kuruc kor. Rákóczi őrtornyával szemközt állok, s a kopár hársakra őrszemek néznek le most is a torony magas erkélyéről, mint kétszáz év előtt. A magas tetejű házak ablakaiban gyertyák, szőnyegek. A hangszórók vastag szóval visszhangozzák a tér fölött a magyar szónok fogadalmi igéit. A téli város bölcs némasággal állja körül a tömeget. A szavak elhangzanak, az emberek elmúlnak, a bölcs és nemes város megmarad az időben, látott már kurucot, labancot, csehet, s tudja, hogy minden elmúlik, és Rozsnyó megmarad magyarnak. Ezért hallgat, oly bölcsen és hűségesen, mint a hegyek itt körülöttünk, a ködben.

ŐSZIRÓZSA

    Mindenütt, amerre mentünk, őszirózsákat szórtak ránk. Kosárral, szakajtóval szórták a lányok az őszirózsát. Az autót behavazta a sok virág, mindenkinek jutott egy csokorra való.

    A visszaúton kísérőm, ez a lelkes, művelt és kedves katonatiszt, az új magyar katonatípus egyik bronzba önthető példánya, aki csupa felelősségérzet, lelkes szolgálatkészség és szociális öntudat, beül az autóba, mosolyog, hosszan néz egy szál fejér őszirózsát, amelyet kezébe nyomtak a tornai lányok.

    - Milyen különös, kérlek – mondja csendesen. – Ezt az országrészt, mint a többit, az őszirózsás forradalom vesztette el. S most, mikor visszatér a Felvidék, megint őszirózsát dobálnak: mintha az idő és az élet bocsánatot kérne, és jóvá akarna tenni e jelképpel valamit.

    Csillog a szeme, s könnyű és elegáns mozdulattal fölemeli a virágot, s egy pillanatig csodálkozva nézi.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf