Jánosy István: Budapest ostromából

Csak hull a hó. És hajnaltól nem lőnek.
Kinézünk hát a térre. Képe matt,
mint régi fénykép. Háztetők ledőltek.
A templom féloldallal, féltoronnyal
könnyez hulló, halk hófátyol möogött.
Elől pár torz autó. Meredt oromfal.
Galamb suhan (a szárnyuk zümmögött).
Az oszlopon még ott áll Mária
ifjan, mintha a Csöpp nővére volna.
Nem fél magában? – Nem, mert mintha társa
lenne a földön, ki feléhajolva
fektében görcsös ujjal mutogat.
Ledőlt havas szobor. De… (ámulok!)
ez él!… azaz: ember. A mély havat
kotorgatom le róla. Vércafat
szája feltátva rőt fogakkal. Állán
tépett szakáll. Vad, tág szeme a szürke
zúzó hóból kéken, eszelősen áll rám –
mint demagóg, ki agitál az űrbe.
Gépként, kíváncsian kopózik lábam
tovább. Ki van még? Mint elnyúlt madárnak
két hosszú csűdje mered kifeszítve:
két gömbölyű térd, karcsú, nyurga szárak –
egy gyerek lábai… Mily álmatag
a nyúlt csípő, az áttetsző üveg-kéz;
törzs: arabeszk görbékbe tárva vad,
hullón mint végítélet-test igéz
sikolyosan, de mégis gráciával
oltalmat várva még. (Csak egy tízéves
kislány tud kérni így!) Kiárnyal
a hó alól cicás feje. Az édes
alszik. (Leporzom.) Copfja vállain.
Szája, szemöldöke kicsit szorítva.
Neheztel. (Méltán.) Szemén, s álmain
pillái őrködnek vak éjt borítva,
mint hosszú ciprusok. – Mondják, ez és e
házban a pincét bomba verte szét.
Még anyja él, s nem sejt… – Ő? Révedése
nem érzi már, hogy nem fogják kezét.
Felnőtt lett. Szkeptikus. Nem félti béna,
nagyos, szép gyermektestét tárni a
kíméletlen világba. S néma, néma
mint fenn fehér nővére: Mária.

                                   1941. január 12.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf