Nagy László: Lánglakodalom

Az égbolt sikolt: rátokszakadok,
a föld meginog: széthasadozok,
jajgat a kő is: közelítenek
csikorgó csontú páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyermek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.

Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.

Most vastüdejű gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a menyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatna hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecekben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.