Marék Antal: Magyar írók utolsó órái
Az író nem hal meg, csak áthasonul. A lét keserves, viharos és nyugtalan évei után átmúlik meg másik világba, hol nyugalom és béke van, hol nem éri az írót igazságtalan támadás, nem keseríti életét szegénység, egyedüllét vagy betegség. Ünnepélyes pillanat ez, amelyre jóformán minden író gondolt az írásművészetében aggodalmait megörökítette. Sokan nem féltek a haláltól. De voltak olyanok is, akik rettegve gondoltak az elmúlásra. Mindez azért, mert úgy érezték, hogy nem dolgoztak eleget. Nyugtalanul és sértődötten haltak meg, mert úgy érezték, hogy nem teljesítették teljes egészében azt a feladatot, amelyet maguk elé tűztek.
Különös feladat ez, bemenni a szobákba, hol halhatatlan lelkük éppen búcsúzik a törékeny testtől. Nézzük az arcokat, amelyeken most valami földöntúli megelégedés vagy szomorú csalódás sugárzik. Milyen szánalmasak most ebben a megalázó némaságban, mikor a lobogó szellem már nem tudja tovább tartani a lelket, mert kilép a halódó testből, hogy az örökkévalóság árnyékába jusson. De vajon biztosan odajut-e? Minden író vágyik az örökkévalóságra s mikor úgy érzi, hogy az élet vége közeledik, számot vet magával, alkotásaival és tetteivel. A kritika még nem végezte el feladatát, nem osztályozta az írót úgy, hogy szemét az örökkévalóság édes gyönyörének büszke tudatában hunyhatja le.
Majdnem valamennyi író befejezetlenül távozik a földi terekről, mert nem bizonyos abban, hogy feladatát teljes egészében teljesítette-e? Nem nyugtatja meg senki afelől, hogy az utókor megőrzi-e műveit a szívében? Ez az aggodalom kicsendül azokból az írásokból, amelyek a halál sötét gondolatával foglalkoznak. Mikor Kölcsey elmúlása előtt egy évvel a halhatatlan szépségű Parainesist kezdet írni, így sóhajtott fel:
„Nemsokára a nép emberei közül senki sem lesz, ki rólam emlékezzék.”
Másik helyen meg a következőt írta:
„Én úgyis nemsokára az én halottaimhoz költözöm: előre tudván sorsomat, hogy el leszek feledve, mint ők.”
De nem minden költőnek jut olyan megemlékezés osztályrészül, mint éppen Kölcseynek, aki félt a feledéstől. Hiszen Hymnus-a a nemzet legfőbb imádsága lett, centenáriuma alkalmával pedig ez egész ország kalaplevéve állott törékeny alakja előtt.
Az író lealázónak találja az elmúlást. Szégyenteljesnek érzi, mert halhatatlanságába vetett hitét ingatja meg alapjaiban. Még oly sokat szeretnék dolgozni, – mondotta Kazinczy egy helyütt s ebben benne van az író halálának egyéni tragédiája. Senki sem teheti le a tollat egy élet végén elégedetten, s megnyugodva. Az ember, ez a sokrétű s érthetetlen teremtés egyre több és több feladatot ró az író vállára. Az írónak haladnia kell a korral, s a korban száguldó emberrel. Meg kell találnia lelki életének időszerű érdeklődési körét, hogy hatni tudjon rá és irányítani tudja sorsát. Ma már csak az író segíthet valamit a kétkedő emberi lélek rendezése körül. Ha már ő sem tud hatni, akkor mindennek vége.
A sort, amelynek apró filmkockáit most itt a hangon keresztül lepergetjük, Balassa és Zrínyi kezdi el. Az első magyar költőről emlékezzünk hát legelébb, aki a reneszánsz költészetének első magyar képviselője volt. Gyengéd és szerelmes lírája mellett a kardot is kitűnően forgatta. Halálát ágyúlövés okozta. Esztergom falainál folyt a véres harc a törökök ellen. Itt érte a lábait ágyúlövés. A tábori felcserek azonnal hozzáfogtak, hogy amputálják a szétroncsolt végtagokat, ami az akkori kezdetleges érzéstelenítési eszközök mellett igen fájdalmas műtét lehetett. De Balassa az operációt a legnagyobb hősiességgel viselte. Műtét közben levelet diktált egy íródeáknak s utoljára lefordított egy zsoltárt. Milyen nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy a szörnyű fájdalom közepette még áldozzon utoljára a betűnek. Nagy vérveszteséget szenvedett s ez okozhatta halálát.
Zrínyi a költő és vezér egyik kezében kard volt, a másikban toll. A kor fegyverben tartotta szinte állandóan a népeket s az „inter arma silent Musae” alapján nem kedvezett a szellem fejlődésének. Zrínyi, miközben a törökök réme volt s korának egyik legnépszerűbb s külföldön legismertebb hadvezére, tollával új irányt adott a magyar szépprózának. Halála egészen váratlanul következett be. Csáktornyán, vadászat közben egy sebzett vadkan megtámadta s megölte. Harcban esett el, nehéz és bizonyára lélegzetelállító küzdelemben. Szokás szerint híre kelt, hogy Zrínyit ármányból meggyilkolták és az egész vadkan mesét azért találták ki, hogy ezt leplezzék. De ez nem bizonyult valónak.
Harc közben halt meg tehát e két költő, az egyik a harcban megsérült s lábai amputálásakor is a leghősibb magatartást tanúsította, amikor jajszó nélkül tűrte a fájdalmakat s utolsó óráiban is a szellem oltárán áldozott. A másik vadkannal folytatott életre s halálra menő csatát s ebben a csatájában is éppen olyan hős volt, mint a törökök ellen. Két hős áll előttünk, kiknek utolsó órái a küzdelem izgalmában múltak el s nem a betegség vagy az öregség testet-lelket gyötrő szánalmas szorongásában.
Utazzunk ki gondolatban Rodostóba, ahol egyedül hallgatta tenger mormolását, Mikes Kelemen. Messze hazájától halt meg, félszáz esztendei bujdosás után. Nemcsak mi, – mondta egyik levelében, akik nem tudják mikor viszik ki a halálra, hanem az egész nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok. Lassan egyedül marad, mindenki meghal, csak ő él még, de nem reménykedik. Mit rendel ezután az Úr felőlem? Az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, – írja tovább, – hogy porrá kell lenni. És boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Utolsó levelének utolsó sorában szép halált kért Mikes s az Úr meghallgatta kérését.
Az irodalomtörténet lapozgatása közben komor arc mered elénk, a szépnevű Virág Benedek arca utolsó óráiban. A szent öreg, ahogyan őt annak idején nevezték, a jóságot, a hazaszeretetet, az erkölcsi legfőbb jót hirdette. Szép élete volt, mire megöregedett s megőszült, már afféle irodalmi vezér lett. Szívesen csatlakozott hozzá dunaparti sétái alkalmával Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Eötvös és Bajza. Mégis, amikor megbetegedett s a törékeny gyenge test egyre nehezebben viselte a nappalokat és a hosszú éjszakákat, igénytelenségében még ápolót sem akart maga mellé. Szelleme még akkor is magas hőfokon izzott s csak ez volt fontos. A testet szabadjára engedte, amikor lelkével már elérte kortársai megbecsülését és kiérdemelte szeretetüket. Szegényen és elhagyatottan halt meg éjnek idején, mint akinek kutyáján és macskáján kívül senkije sincs. Egy éjjel holtan találták padlóján. Valószínűleg menekülni próbált a halál elől, utolsó pillanatban felébredt életösztöne, kiáltani akart, vagy hívni valakit, a halál a menekülés közben a szoba közepén végzett vele.
A széplelkű Kazinczy, aki a magyar műveltséget terjesztette s ezért anyagiakban és erkölcsiekben nagy áldozatokat hozott, a legszörnyűbb betegségben, kolerában halt meg 1831 augusztus 5-én, Széphalmon. Kazinczy falucskájában is felütötte fejét a járvány. Kazinczy szorongva figyelte a híreket. Szörnyülködve gondolt arra, hogy ennek a betegségnek is a műveltség hiánya az oka. Felesége szorgalmasan ápolta a falu beteget s az látszik valószínűnek, hogy a ragályt ő hurcolta be a széphalmi kúriába. De Kazinczy a szörnyű hírek ellenére is egyre dolgozik. Tovább írta leveleit s habár közben anyagilag teljesen tönkrement, nem szűnt meg reménykedni. Augusztus 23-án a kolera őt is elragadta az élők sorából s tette ezt éppen akkor, amikor az Akadémia részéről nagy kitüntetés érte.
Most térjünk be néhány pillanatra Debrecenbe, ahová a Himfy költője hosszas vándorlása után betegen megtért. Köztudomású, hogy a sok nélkülözés, esőben, hóban való vándorlás következtében tüdőbaj támadta meg Csokonait. Apja orvos volt, de korán elhalt, így anyjára jutott a beteg költő ápolásának minden gondja. Istennek hála, a tüdőbajosok nehezen törődnek bele sorsukba. Életük végéig hisznek, reménykednek és terveket kovácsolnak. Még akkor is bizakodnak, amikor már egészen közel állnak a sírhoz. Csokonai hallatlan erőfeszítéseket tett, hogy az utolsó években összegyülekezett verseinek kiadót találjon. Ez nem sikerült. A halál váratlanul érte, szerető édesanyja karjai között.
A romlásnak indult hajdan erős magyar költője, Berzsenyi, csalódottan, és elvonultan, búskomorságba zuhanva halt meg niklai jószágán. Érzékeny lélek volt, aki csak önmagának írt, amíg meg nem lepték egyszer írás közben. Kazinczy szeretettel emlékezett meg mindig róla s tehetségét, hírét mindenütt terjesztette. S mégis, Kölcsey a magányos ember, kemény bírálatban részesítette. Ez a bírálat élete végéig fájt neki, sebe nem tudott sohasem behegedni. De különös expiálást kapott mégis Kölcseytől, amikor az Akadémián Berzsenyiről tartott emlékbeszédében így szólt: Az élet útjai keresztüljárnak egymáson, de a sírdomb békesség laka s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Elköltözött az ember, a költő a mienk, e nemzeté marad véglegesen.
Kölcsey, akinek halála százéves fordulóját fényes külsőségek között ünnepelte meg a magyarság, nagyon félt a haláltól. De talán nem is a haláltól félt, hiszen a gyenge és törékeny test hozzászoktathatta az elmúlás gondolatához. Jobban az elmúlástól és feledtetéstől félt. 48 éves korában, közszolgálat teljesítése közben meghűlt s 1838 augusztus hó 24-én reggel 10 órakor visszaadta lelkét a Teremtőnek. Mikor Wesselényi hírül vette, nagy védelmezőjének halálhírét, eltakarta arcát s szinte meaculpázva mondta: nem erre a világra való volt.
Csekei síremléke, amely egy kettétört oszlop, a magányos költő sorsát példázza. Élt s derékban törte ketté életét az elmúlás. Az ország akadémiai beszédeinek hatása alatt állott, amikor távoznia kellett. Elégedetlen volt, mert azok az eszmék, amiket a nemzet érdekében hirdetett, az idő nem engedte, hogy megvalósuljanak.
A Bánk bán nagy költője szép halált nyert az Úrtól. Hivatalába ment egyik délután Kecskeméten, s amikor a városháza kapujába ért, megszédült. Jaj, kiáltotta rémülten, megkapaszkodott a vaskos, évszázados falakban, de összezavarodott előtte a világ. Elesett és meghalt. Akkor még senki sem tudta, hogy nagy drámaíró halt meg a vaskos kövek aljában. Egy tragikus és meg nem értett élet tragikus és meg nem érdemelt befejezése.
Vörösmarty, a nagy magányos utolsó órái a betegség és izgalom jegyében múltak el. A világosi fegyverletétel teljesen összeroppantotta lelki erejét. Bujdosott saját hazájában, csalódottan, de néha fel-felcsillanó reménykedéssel felkiált még: Lesz még egyszer ünnep a világon, de ez már a vég. Anyagi gondok szorongatták, a régi ház is idegenül bánt vele, majd betegség is elővette. A magányból Pestre jött, hogy gyógyulást találjon. Ott vett ki magának lakást, ahol Kisfaludy Károly húsz éven át élt és ahol meghalt.
Már súlyos beteg volt, amikor feleségéhez így szólt:
„Nem tudom mi lesz belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenchez, ő nem fog elhagyni.”
Halála előtt folyton a családjára gondolt, feleségére, fiára és két leányára. A Váci utcai Kappel házban egy novemberi napon ment fel a lépcsőn, hirtelen összerogyott és eszméletét vesztette. A lakók riadtan összesereglettek, s mert volt még élet benne, gyorsan felvitték a lakásba és ágyba fektették. Deák, Kemény és a többiek szorongva állották körül betegágyát, nézték a szakállas, komor, elszíneződött arcot. Megrendülve állottak ott barátok, fegyvertársak s tudták, hogy hős távozik közülük. Még élet volt benne, amikor eltávoztak, de aztán, mintha csak arra várt volna, hogy a halál pillanatában egyedül maradjon, örökre lezárta szemeit.
Mi sem jellemzőbb hírességére, mint az, hogy a lapok halála napján gyászkeretes oldalakkal jelentek meg. Olyan temetése volt, aminőt még Pest nem látott…
Két évtizeddel előbb ugyanebben a házban halt meg tragikusan fiatal korában, negyvenkettedik esztendejének őszén Kisfaludy Károly. Esős novemberi nap délutánján volt a temetése, esernyő alatt is óriási tömeg szorongott sírja körül, hogy búcsút vegyen tőle. A nemzet Kisfaludynál is, Vörösmartynál is könnyező szemmel állt a ravatalnál, mert érezte, hogy nemes lelkek hagyták itt a földi tereket.
Idegenben, küzdelmes évek után halt meg báró Jósika Miklós is. A politika kiűzte hazájából az Abafi, A csehek Magyarországon szerzőjét s előbb Brüsszelben, majd Drezdában telepedett le. Felesége báró Podmaniczky Júlia csipkekereskedést nyitott, hogy nyomorukon segítsen. Míg felesége az üzletben foglalatoskodott, addig az író regényeit írta. Termékeny és tehetséges író volt, aki ha idehaza maradt volna, gazdagabb terméssel ajándékozta volna meg hazáját.
Kevés költő álmodta meg halálát s kevés költőnek teljesedett úgy az álma, mint Petőfinek. „Egy gondolat bánt engem” című versében csodálatos látnoki készséggel előre meglátja, hogy a csatatéren fog elesni. Nem akart ágyban, párnák közt meghalni és a sors megengedte neki, hogy teljesedjék álma. De a lovak nem a kivívott diadal felé száguldottak holttestén keresztül, hanem a világosi fegyverletétel felé. Petőfi sírját nem ismerjük, a nemzet nem állíthatta oda sírjára hálája és megbecsülése sírkövét, mert állítólag több más katonával együtt közös sírba temették el.
Halálába és jeltelen elmúlásába a nemzet nem akart és nem tudott beletörődni. Hírességére jellemző, hogy évtizedekig a Petőfik légiója járta az országot, akik azt terjesztették, hogy orosz fogságból menekült Petőfivel azonosak s a fogság szörnyű élményeinek elmesélésével szereztek pénzt és élelmet maguknak. Az a legenda, hogy Petőfi nem esett el, hanem orosz fogságba került és most Szibériában él, sokáig tartotta magát a nép között. Ezt a lehetőséget azért őrizték szívükben, mert reménykedtek, hogy valamikor visszatér hazájába, s újra írja szebbnél szebb dalait. Petőfi eltűnése még ma is izgatja azok fantáziáját, akik nem akarnak belenyugodni nyomtalan elvesztésébe. A Neues Wiener Tagblatt-es még napjainkban is közölt cikket arról, hogy Szibériában nyomokat véltek felfedezni Petőfi legendába vesző alakja felől.
Néhány pillanatra hagyjuk el íróinkat és az irodalomtörténet művelői közül nézzük Beöthy Zsolt, a kor legműveltebb s legegyénibb irodalomtörténet-írójának búcsúját az élettől. Halála előtt néhány hónappal utazásainak apró emlékeit nézegette betegágyában. A spanyol Alhambra fényképénél boldogan és lázas izgalommal így sóhajtott:
- Óh, de gyönyörű is volt! Ha az Isten különösen kegyelmes akarna lenni hozzám, halálom percében ezt a felejthetetlen képet tárná hunyó tekintetem elé, mely granadai szállásomból elém nyílt: távol a havasok büszke, komor láncolata, előttem a délszaki vegetáció egész buja és színes pompája s a művészet egyik csodaalkotása: az Alhambra. Ha ezt láthatnám, gyötrelem nélkül, boldogan halnék meg.
Íme, a művész, aki sok-sok szépet látott, aki mindig csak szépen lát, különös kettőségben él. Külön a test és külön a lélek. Szinte csak a szépség fontos ebben az életben, amely előtt csodálkozva és meghatottan megállott. Szinte csak azért élt, a halál mellékes jelenséggé zsugorodott előtte. Aki életében ennyi szépet látott s ily mélyen gondolkodott, látta az életet, ismerte az embereket, az könnyen távozhat a másik világba, amelyből még mindig visszarezdül a halhatatlanság.
Arany János, korának legegyszerűbb embere, a férfikor kiteljesedése a bezárulása után távozott az élők sorából Budapesten. Szerényen kezdte, földmíves szülők gyermek volt, s mint az Akadémia titkára vonult nyugalomba. Császár Elemér azt mondta róla az Akadémián: Csak az a költő él halála után is, akit olvasnak, akinek művei nem a könyvtárak polcain hevernek, hanem ott vannak az emberek kezében: csak az a költő halhatatlan, aki az utókornak nem pusztán az elméjét, hanem a szívét is foglalkoztatja.
Arany akkor halt meg, amikor már temet a természet. Az ősznek mesteri rajzolója így énekli meg egyik versében azt az őszt, amely őt elszólította:
Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal:
Nincs többé nagyszerű, csoda,
Többé se’ napfény, sem vihar:
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalát este, reggel:
Nincs délibáb.
Az elvonult csendes ember halálát mindenki megsiratta. A nemzet újra rátalált elvonult költőjére s megadta számára a végtisztességet.
Komor tragédiát rejt magában Kemény Zsigmond, a Zord idők nagy írójának távozása. Idegileg összeroppant, elborult kedélyű ember lett az egykor intelligens, nagyvonalú szerkesztő. Élő halott volt, s ez külön tragédiája, hogy akkor halt meg, amikor az általa hirdetett eszmék megvalósultak s a nemzet megbékélt a királlyal és önmagával. Fejfájára a pusztakamarási temetőben ez van írva: Mint a fáklya másoknak világított, önmaga pedig elhamvadt. A szabadságharc, a bujdosás, az üldöztetés, az új politikai irányok felbukkanása megrázta lelkiségét. Összeroppant, s mire a halál órája elkövetkezett, az már csak a kiégett, lélektelen testet ölhette meg. Kemény igazi halála akkor következett be, amikor idegileg összeroppant s amikor már nem érdekelte semmi. Mikor az író kezéből kihull a toll s agyából az emlékezés, az már a halál. Ami utána következik, az már csak bizonyos kötött forma, amelynek tételei szerint kell nekünk is eltávozni a földről.
Tompa is így halt meg elégedetlenül, összeroppanva, virágos paplakjában, bár szellemileg nem ment annyira tönkre, mint Kemény. Az a kor nem kímélte a szellem munkásait s Tompának oka volt a bujdosásra. „A gólyához” című verse miatt börtönt is szenvedett.
Még egy komor világ nyílik meg előttünk, amikor Vajda János életére és halálára gondolunk. Különös ember volt, elmart maga mellől mindenkit. Csalódott szerelmében, családi életében. A szabadságharc utáni idők szenvedéseinek ő is részesévé lett. Halálos ágyán keserűen kellett éreznie, hogy egészen egyedül maradt. Magánosságában nem vigasztalta senki, de csalódásait sem enyhítette semmi. Embergyűlölő volt s magánosan halt meg.
Korának neves írója Reviczky Gyula éhesen és lerongyoltan került a fővárosba vidéki újságíráskodás után. Sikerei voltak s a szegénység fénytelen éveiben nem tudta népszerűségét kiélvezni. Nyugtalan vére egyre üldözte s neki mennie kellett. A sok nélkülözésben s vándorlásban testének ellenálló ereje megcsappant s komoly betegség támadta meg a szervezetét. Kórházi fejér ágyon fejezte be földi pályafutását. Szerette az élete, divatos költője volt korának és a későbbi évtizedeknek, de magányán és szegénységén ez nem segíthetett. Az utolsó órákat sem aranyozta be semmi siker, mint néhány olyan írónál, akik kitüntetésének megnyugtató tudatával feküdtek halálos ágyukon.
Van Adynak egy megrázó verse a halálról:
És meghalok és semmi, semmi,
Körülbelül két asszony fogja
Észrevenni.
Az egyik az édes anyám lesz,
A másik meg egy másik asszony,
Ki sirasson.
Be szép lesz: egy idegen sírra
Két asszony hordja a virágot
És az átkot.
1918 őszén a Veres Pálné utcai házban halálra ítélten, félig bénán töltötte a vánszorgó napokat Ady Endre. Míg odakint a forradalom szekere vágtatott az utcákon, addig idebenn már minden mindegy volt. Két fáradt szem nézett ki az ablakon a semmibe s már nem érdekelte az élet. Szánalmas és szomorú halál ez az olyan költőnek, aki maga volt a tűz, az iram, a lendület s a fiatalság. Az a januárvégi nap, amelyben fáradt két nagy csodálkozó barna szeme lecsukódott, fájdalmas volt barátai és hívei számára. Az az ember roppant össze, aki maga volt az erő. Egy ember ült félig bénán a betegszékében, aki forradalmasította a lírát, aki a támadások pergőtüzében is megmaradt annak, amivé őt a sors kirendelte. Korokat választott el egymástól s indított útjukra.
Soha közelebb nem jutottam író halálához, mint akkor, amikor egyszer a rimaszombati magyarságnak tartott Adyról előadást Móricz Zsigmond. Még most is látom őt, ahogyan beszéde végén elmondta, hogy ment ki a ravatalozóba, hogy még egyszer búcsút vegyen tőle. A találkozás ezzel a jól ismert arccal, mely immár merev volt és színtelen, felejthetetlen volt számára. Megértette, hogy a nagy meleg barna szemek örökre lezáródtak s a nagy cakkor megbántott gyermek szája örökre elhallgatott. Mikor Móricz ehhez a részhez ért, sírva fakadt s kirohant a színpadról az utcára. Megállt a nyári langyos estében az utca közepén, bizonyára háborgott lelkében az indulat, haját megkuszálta az alig-alig lebbenő szél. Mi csak messziről néztük ezt a jelenetet, a szeretetnek ezt a nagy megnyilvánulását s ezzel mindennél jobban megértettük, hogy Ady Endre nincs többé.
Író és halál, végig az irodalomtörténeten olyan, mint egy végső és keserűgrimasz. Az írók meghaltak, nincsenek többé s mi nem érezzük ezt a halált, mert a művek ott maradtak továbbra is a könyvespolcokon s bármikor szóba elegyedhetünk velük. Rendkívüli életek voltak s a halálukban is mindnek volt jóformán valami rendkívüli.
Az író az örökkévalóság határán marad lebegve s hiába enyészik el a test, a lélek halhatatlanul megmarad s őrzi az eszmét. Sikerre vagy enélkül, az most nem lényeges.
Megállunk emlékeik előtt, amik megdöbbentően azonosak olykor s kis hősi cselekedetet érzünk életük és működésük felett. Hősök voltak, mert nagyon keveseknek adódott meg a szép élet és a csendes öregkor. Mostoha korban éltek, de kivágyódtak innen, mint a rabok a börtönből. A nap felé nyújtózkodtak, mely szikrázva hullott képzeletükben egy szebb magyar világra.
Az író nem hal meg, csak áthasonul…
