Zombory Andor: Anyaszívek

Zord éjszakán, titkos mezőkön
Ezernyi apró szárnyas láng röpül;
A színük égő, mint a hulló vérnek
És szívalakot nyertek köntösül…
Hová siettek lángoló szívek?
Vérző lángocskák, merre szálltok?
Az éj sötét, hideg, riasztó:
Bizalmas ösvényt nem találtok.

Úttalan erdők rengetegjén
Keresztül tudtok-e majd törni?
Éjszak örvénylő nagy viharja
Nem fog-e gyorsan elsöpörni?
Van-e erőtök átlebegni
A véres, könnyes tengerek fölött,
S tüzes egeknek záporában
Megbújni, mint az üldözött?

És fellobog az egyik láng: belőle
Piros könnyeknek ezre hull, pereg:
Miért vagyunk mi vérző, égő szívek?!
Mit tudtok arról gyönge emberek!
Ne kérdezzétek, hogy hívtak, kik voltunk:
A fájdalomnak úgy sincsen neve;
S melyik nemzethez kapcsolt rég a sorsunk
A gyásznak úgy is egy a nemzete!

Mi nem félünk az észak viharától,
Se köd, se vér, se könny nem árt nekünk;
Mi fiainkat megyünk felkeresni:
Mi titkos, néma sírokhoz megyünk:
A föld alól sír millió gyermekünk fel,
Utolsó csókra minket oda hív:
Megyünk…………………………….
………..S a bús, nagy örök éjtszakában
Repül a sok-sok véres anyaszív!