Sajó Sándor: Madách-ünnepen

A Kisfaludy Társaságban

Kiszabadulva ketrecbörtönébül
Ha bús világa új reményre szépül
És hazaszállva dúlt fészket talál:
Magasság, mélység árjain csapongva
Míg lelke kínját befelé jajongja,
Mit érez, mondd, a sebzett sasmadár?
Gomolygó felhők fekete lován
Nyargalvást jönnek kusza néma árnyak,
Seregbe gyűlnek s bólogatva állnak
A kerti fák közt Alsó-Sztregován,
A sebzett sas, ki ember és magyar,
Kiben az öröm önhamvába hal,
Mert hajh! Világa rombadőlt világ:
Fáradtan ül meg önnönkínja ormán
S múlton, jövendőn végigvándorolván
A mindenségről ír tragédiát…

Óh szentgyászú könyv, búsan emberi,
Életbölcsesség zengő bibliája,
Lantját a költő melyben úgy veri,
Ujját előbb hogy önvérébe mártja,
Nekem: sok búmat enyhítgetni lágyan
Imádságoskönyv életem során,
Minden magyarnak: fény az éjszakában
Ledőlt világok átkozott porán!
Magányos órán, mikor fáj a lét
S mégjobban fáj a nemlét gondolatja,
Mikor sötétlőn áradozva szét
Szegény lelkünket száz gond fojtogatja,
Mikor az ember meggyötört szívén
Ezer gonoszság harcot vív a jóval:
Én vagy Ádám, Lucifer is én,
Fölöttem lengve Madách lelke szólal
s mint felkelő nap, fénybe olvad át
Lelkem tavára festve önmagát…

A hangok árja ringat, mint hajó:
Csatázik tűz-víz, küzd a rossz s a jó;
Küzdés az élet… „milliók egy miatt”
Rút hálátlanság, – kéjek undora,
Hősben, tudósban eszmény megriad
Sorsunk: bukások egyhangú sora;
Megátkozott fán csak tövis terem:
Véres szabadság, – könnyes szerelem,
Vásár az élet s jaj! Nincs irgalom:
Rab földiségben, rút egyformaságban
Az égi szikra elhamvad magában,
Isten képmása: aljasult barom…
Örök szomjúság és arasznyi lét,
Jaj, száz gond tépi bús ember szívét,
De élni mégis mily édes, mi szép,
Ha kék az ég és Éva mosolyog!
Így minden bánat halkultan zokog;
Oh, szép az élet, ha tudunk szeretni,
Csak az a vég, – csak azt tudnók feledni!

Gomolygó felhők fekete lován,
Nem messze (mégis fájó messzeségben!)
Árnyak tolongnak Alsó-Sztregován,
S minőt nem látott eddig a világ,
Átzúgatják az ősi jegenyéken,
A rettentő magyar tragédiát…
Költő, ki immár égre csillagultál,
És szíved búja régen elcsitult már,
A végtelenség titkos távolán:
Az embersorsot óh ha mostan írnád,
Mit végzetünk milyen színbe sírnád,
Az írott képek szomorú során?
Költő, ha tudnád, nemrég itt mi volt
S mi az, mikor az anyaföld sikolt
A hangját se hallja sikoltó szavának
A gyáva bú s a féktelen gyalázat!
Költő, ha látnád, mi van itt ma már!
Muzsikaszóval vigad a halál
S a sok véres csonk külön táncra áll,
Sírhalmokon bukdácsol szerteszét
Itt részeg fő, ott láb, lemetszve tőben,
Kavargó borgőz, bán, piszok, szemét
Vígság van itt most… bál a temetőben…
A Bűnök medre áradtig teli,
A hangos dőzs az égboltot veri,
Hogy meg se hallja szörnyű végzetét:
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék!

Mint megdúlt erdős bősz vihar nyomán
Csak félve szólal újra a madárdal:
Át kósza felhők tépett fátyolán,
Az imádság is kételkedve szárnyal…
Ha hallanék egy égi szózatot:
Már azt hinném, hogy ránkszakadt az ég is,
De fönt Isten van, csillagfény ragyog,
Tán van mit hinni, mit remélni mégis.
Ti csillagok, ti égi szellemek,
Ugy-e, lehet még hinni bennetek?
Hisz éjszakánkban vigasztaljatok,
Világrafénylő csillagunk, Madách,
Van-é számunkra – mondd – feltámadás?

Ezüstsörényű hófehér lován
Sugárfény nyargal át a messzeségen;
Titkos tündöklés fönt a magas égen
S a sztregovai jegenyék során;
És szóval zeng mint égi bíztatás,
Sejtve jósol parancslón javall,
Az Úr szavával szól hozzánk Madách:
Küzdj s küzdve bízzál – azt mondom – magyar!

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf