Erdélyi János: A magyar népdalok [XIII. rész]

Vannak saját cserélhető szavak; minő a be és de. Például: Jaj be szennyes a kendője; álnok szívű de elhagytál. Ilyen a ki és mi. Amaz, mely szabály szerint csak személyt illet, dologra is vitetik, például: Nem tiszta madár az, ki fészkét mocskolja. Vajh ki jó, vajmi jó helyett.

    Mind ezeknél pedig fontosabbnak látszik a nyelv költői kezelése, hová a szótagok időmértéke, rím és ritmus tartoznak, s elvégre a költői szólamlás (dictio) maga, melyekben népköltészetünk külső és belső formája foglaltatik.

    Időmértéket illetőleg a mi nyelvünk a legtisztább mennyiségi (quantitativ) nyelvek közé tartozik, s benne minden szótag meg van jelölve, s egyúttal a szem is eligazítva még akkor is, ha nincs ékezve az önhangzó, hanem két vagy több mássalhangzó által követve. Ilyen nyelvből már mily könnyű lesz mértékre alkotni verset, kiki átlátja. Mind e mellett ha népdalainkon végig nézünk, alig fogunk állandó tiszta mértekeztést találni magában a dalnak nyelvi részében, hanem a zenét kell fölhíni segítségül. Minden értő és műbarát örömére nagy sikerrel tőn itt kísérletet Fogarasi J. Művelt Magyar Nyelvtanában, s én úgy hiszem; hogy a magyar népdalok és zenében (mert a kettő egy) uralkodó versmértéket csakugyan kifürkészte, s a feladást szerencsésen megoldotta1. Ki erről bővebben óhajt értesülni, az idézett könyvre utasítom, hol zenészi tapasztaltségra épült elvek után könnyen eligazodhatik, s alapjára mehet az egész magyar mértékezésnek, mi költőink figyelmét igényli leginkább. Szerinte magyar versekben uralkodó mérték vagy láb a lengedező és toborzéki2, mi nem egyéb mint a magyar zene 2/4 időmértékének gyakorlatból vett felosztása, azon kulcs szerint, hogy költészetben csak hosszú és rövid szótagok ismértetnek, míg a zenében a hosszú, és örvid mértéknek szigorúbban meghatározott módosításai vannak; honnét e mérték tulajdonképpen egy a zenei mértékkel, s itt oly formában vagyon alkalmazva, minőben a nyelv leginkább megközelíti a zenei pontos dalmértékezést. Tehát költemény és zene bizonyos belső törvényekre, matematikai szigor kívánalmaira s egységre vitetnek vissza, mi által kimutattatik, miképpen dal és vers a magyar léleknek testvér magzatai; és ha igaz, hogy zenénket minden más nép zenéje mellett a saját menetelű időmérték (tactus) különbözteti meg, ezen sajátságnak versköltészetünkre alkalmazása szintén oly ismértető, jellemzetes magyar mértéket fog behozni a költészetbe, sajátot nekünk, minő volt a görög és rómainak az alcaicus vagy glyconi versmérték. Ez a fölfedezés hihetőleg új időszakot fog szülni dalköltészetünk technikájában, s megállapítni egy még eddig nem ismért zenei nyelvet, ha költőink is úgy akarják, miben semmi kétségem, mert csak egy páőr napi utánlátás meg fogja ezt szoktatni a füllel, mint megszoktatá a hexametert, jambikus (szökő), és trokhaikus (lejti) mértéket, melyen eddig annyit írtunk zenészeink bosszújára, mert azért sem sikerült egyért veseinket magyar szellemű dallamra tehetniök.

    Senki ne vélje azonban, mintha ezen mérték vagy láb örök egyhangúságra volna kárhoztatva, mintha ez más módosulásokat is el nem fogadna. Ilyen megcsontosult versmérték a jambus és a trokhaikus, melyek korlátiba ugyancsak be hagyák törpíttetni költőink magokat. Fő szükség itt, miképp mondva volt, a zenei 2/4 időmértéknek hű visszaadása költészet által. Miképp a zenei taktus sincs folyvást ily rendű következésére szorítva a hosszú és rövid hangoknak: úgy nem lesz a költemény sem, azaz bizonyos változatosság jöhet be, s az alapmérték módosul.

    Szóljunk példából. Az annyira isméretes dal: Káka tövin költ a ruca legjobb ezen esetre. Ki csak valamit ért is a versmértékhez, meg fogja mondhatni, mily mennyiségű itt minden szótag; s bizonyosan így fogja papírra tenni jegyeit:

│ - ᴗ ᴗ - │ - ᴗ ᴗ ̆-

    Ha tudja a sor dallamát, énekelje rá és nézzen a költői mértékre, s bizonyosan jól éneklendi, mert e sorban teljesen összeüt zenei szabályunkkal a szótagok mennyisége. Énekelje továbbá a ves második sorát:

„Jó földben terem a búza.”

nyelve botlást, megakadást fog érezni a „földben” két szótag éneklésénél az első sorhoz képest, mivel mind a kettő hosszú, holott zenében rövid. És így a második sorban már egy kis különbség is van az énekre nézve, mert ily mértéke vagyon a zenében:

- ᴗ ᴗ - │ᴗ - - ̆- │

azaz hogy elkerültessék az egyhangúság, már a második alapmérték jött be, mi tulajdonképp csak annyi idő, mint az első, de más elhelyezésével a hosszú és rövid hangoknak.

    Tekintve e mértéket, benne a hosszút rövid, a rövidet hosszú mérsékli, s így ez sem lassú, sem gyors, hanem az a közép a kettő közt, mely illeti a tiszta komolyságot, és mely sem unalomig siralmas, sem gyermekileg szökdelő. Nekünk azonban víg dalaink is vannak, a lengedező lábból egyszerre ugrató ( - ᴗ - ) kretikus, áll elő. A toborzékiból hasonló kimaradással lesz toborzó ( ᴗ - - ) vagy bacchius; mind kettőből pedig a rövid hangoknak a hosszúakhoz csatlása által lépő ( - - ) vagy spondaeus.

    Miután e lábak a négy szótagú hosszabb lengedező és toborzéki lábakból a komoly menetnek vígra változtával álltak elő, szükséges megmondani, hogy e rövidebb lábak friss dalainkra valók, leginkább ilyenekben használtatnak amazok nélkül; de azért megmarad állandónak a lengedező. Ha költőink elfogadnák e négy szótagú lábakat, a rómaiak kikerülésével egyenesen a görögökhöz, különösen Pindarhoz3 érnének, kinek költeményeit szintén négy tagú lábakkal mértékezhetni legjobban4. Ilyen lábak, hitem szerint, nem annyira fékezők, mint a szökők és lejtiek. Mert miképp hosszú sorban, úgy hosszabb lábakban is szabadabb mozgással lehet a költő, s így gyakolatilag is ajánlatosak.

    Hogyan leszen már ezeknek alkalmazása? Legelsőben is az jó vizsgálat alá, minő hosszúak a sorok, és minő az ének: komoly-e vagy víg? Ha a sorok hosszúak és komoly az ének, szükségképp megkívántatik, hogy legyen benne vagy lengedező vagy toborzéki láb, még pedig úgy, hogy a második (7. vagy 8. szótagnál) láb végin mindig nyug vagy pihenés legyen. Ez a törvény áll a hexameter, jambikus, és minden hosszabb sorú versnemeknél. Ha szigorúan vennők a dolgot, minden láb végire (4. szótagnál) nyug kívántatnék, mit nagyon látszik szeretni a népköltészet. A két uralkodó láb közt pedig az a különbség, hogy a lengedező inkább szeret a dalvers első részében állani, a toborzéki pedig az utolsóban.

    Hosszabb sorú versnek veszi pedig a magyar zene azt, mely két időmértéket kiad, és így kezdve a 7 tagú soroktól, melyekben egy lengedező vagy toborzéki, és az ezekből rövidült ugrató láb megfér, fel a 16 szótagúakig, melyeknél már hosszabb sorok nincsenek, sőt ez is leginkább ketté vágatik, és lesznek nyolc soraink, melyekben igen sok dal vagyon; miért a nyolc tagú sort legszokottabbnak mondhatjuk. Rövidek a sorok 7 szótagon alól.

    Rím dolgában nyelvünk szegénynek mondható, s ha szigorúan felvesszük, a képzők és ragoknak ugyanazonsága miatt legtöbbnyire csak azonos rímeink vannak. Mindazonáltal a rímek szüksée avagy abból látható, hogy érte etymologiát is összetör a népköltészet, ha pedig rímet nem kap, azzá fogad affélét, s megelégszik hangrímmel (assonanz) is. Például:

Édes lányom, ne halj meg,
Inkább szeretődhez menj.

A ki világosan szeret,
Megítélik az emberek.

Mert elhagyobb a hitetlen,
Kiért holtig fáj a szívem.

Felizentem a bírónak,
Oldozza fel két karomat.

Szépen szól a fülemüle kis madár,
Éjjel nappal hallom a dadogását.

Elhajtottam a libát,
Komáromig mezítláb.

    Mindezekben csak a végszótagok önhangói egyenlők, s ugyanazért a bennök levő rím neve önhangzói. De vannak dalaink, s pedig úgy látszik régiek, melyekben semmi rím. Ilyen a királyfiról, Oláh Gerő dalának (régibb) fele s többek. Egyébiránt tökéletes rímelést talán egy nép költészete sem mutathat, mert rendesen más a tudósok nyelve, más a népé; s így amazok betű után mérik a rímet, ez pedig hallása szerint, s egymsától el nem térniök lehetlen. Mind e mellett bőven pótolná rímszegénységünket egyfelől az assonanciák használata, másfelől a zenei mértékezés.

    A mérték, rím és sorok összerakásából elvégre előáll a ritmus, mely mind azoknak összessége. A ritmus eszméje pedig egészre vitetik; így van idoma egyes lábaknak, versszakoknak és egész költeményeknek, tehát a ritmus tulajdonképp egészek egésze, s mint ilyen foglal fő helyet a széptudományban. Az egésznek pedig fő kelléke, hogy legyen kezdete, közepe és vége, azaz míg a kezdetből a végzethez érünk, valami változás történjék; tehát az idő és mozgás fogalmának párosítása, vagy mozgás az időben lesz a költészeti ritmus alapeszméje. E szerint a ritmus, mint a lélekhez mért mozgásnak formája, belsőleg is fog uralkodni a szépművekben, mivel egyúttal azoknak tartalmát is meghatározza, azaz belső után szabja meg a külsőt, midőn külön formákat öltöztet a gondolatokra, és ha parancsolja, hogy az érzések költészetének rövid formája legyen, megengedi, hogy a történeti dolgok előadása huzamosbb ideig tartson, mert ez az események természete; szóval, kieszközli, hogy a mennyifélék a lélek gondolatai annyiféle ruhában nyilatkozhassanak.

    Mint ilyen, külsőn és belsőn egyiránt uralkodó hatalom szülé már a ritmus külső forma mellett, hová rím, mérték, sorok és szakok is taroznak felebbiek szerint, a belső formát vagy azt, mely illet külön külön minden gondolatot, és lesznek dalformáink a szerint a mint különbözők a tárgyak, például: szerelem, had, bor vagy történet.

    Tehát költeményeink belső formájáról jegyzünk ide néhány szót. Azt akarom ugyanis láttatni, minő mozzanatai vannak dalainkban a magyar léleknek, midőn gondolatait felöltözteti. Legjobban meglátszik a ritmus azon dalokban, melyek folyamán több versben jön elő ugyanazon gondolat bizonyos helyen. Ilyen dalok már ezek: Elmentem én a szőlőbe. Én fehér kezkenőt veszek. Biharban Borsodban. Nincs szebb virág a rózsánál. Szakajtottam rózsát, fehéret, – melyek egy két szó különbséggel, mi az egész versnek más értelmet ád, ugyanazok; de a ritmust bennök nem egyéb teszi, mint a szokott helyen előkerülő ugyanazon fordulat, mely az előbbeni versekben. Viszony ez, még pedig belső formai, a versszakok első és második része között, miért egyiknek a másik nélkül ha volna is értelme, nincs alakja, kerekdedsége, épsége. De nem is kívántatik, hogy szoros értelmi összefüggés legyen mindig a ritmust tevő első és végső részek között. Ilyenkor előáll a refrén, mely éppen nem köteles az elsőbb sorokkal nyelvtani vagy logikai összefüggésben lenni, s mégis gyönyörű ritmust ád.

    Azonban ez az ismétlése a gondolatoknak másképp is fordul elő. Így például ebben:

Meghalok Csurgóért, de nem a váráért,
Hej nem a váráért, csak egyik utcáért.
De nem az utcáért, csak egyik házáért,
Hej ebben növekedett barna galambomért.

Miképp itt saját tagokra látjuk szakadni az egészet, vagyis midőn az egészet külön tagjaiban is felfoghatjuk, ez a kimértség teszi a dal lényegét, hangját, idomát. Hl a dal részeit, legyenek azok ellentét vagy hasonlat egymáshoz, ily tisztán s mintegy lelki szemmértékre vehetni, ott mindenütt ritmus vagyon. De néhol nincsenek ám ismétlések, melyek azonnal szemünkbe hoznák az idomot, hanem van valami új mozzanat vagy fordulat bizonyos idő múlva, például:

Elment az én babám, itt hagyott engemet,
Elvitte magával minden jó kedvemet.

Alá foly a Duna, nem foly többé vissza,
Elment az én babám, nem jön többé vissza.

A fecske is elmegy, de tavaszra megjön,
De az én galambom akkor is csak nem jön.

Ezt a szép összemértséget (szimmetria) igen sok dalban feltalálhatni különböző fordulatok szerint, melyek ugyanannyi megszólalásai a léleknek a kedély hangulatához képest. Néhol ez elbeszélő, máshol együttbeszélő, kérdések és feleletekben; de magát soha el nem titkoló, mert éber olvasónak azonnal megragadja figyelmét, s a mi jót ilyenkor érez, az a ritmus hatása.

    Refrén, mint a ritmusnak egyik alkotója gyakorta jő elő a vigalmi dalokban. Ilyen.

Hej dínom dánom! tölts bele nem bánom.

Igen sokszor csak egyes szók teszik a refrént, minők: eszemadta, angyalom, galambom, komám asszony, ihaja, hajaha, jaj, oda. Gyakran a sor elejére megy valami szócska, leginkább a hej felkiáltás:

Magamban nevetem
(Hej) az egész világot.

Vígan eszem iszom,
(Hej) mert nincs semmi pöröm.

Egy dalban minden sor elé oda járul az s, p. o.

S ej Tisza, Duan tinta vóna,
S ej hat vármegye diák vóna,
S ej még sem tudná azt kiirnya,
S ej kit szeretek a majorba.

Tekintve némely sajátságait az előadásnak, megjegyzendő, hogy népdalainkban igen kevés a jelző (epitheton); még ebben is: „Majd eljön már a durva tél” a durva nekem már iskolai szokásnak tetszik. A helyt, hogy igazi vagy késő estve mondassék, ilyen szólásforma vagyon: estve van, estve van. Hasonlóképp e helyt: messze, igen messze ment, ez áll inkább: elment, elment; és így a kettőztetés több erőért használtatik, mi különös emphasis mellett annál nagyobb egyszerűséget ad a szólamlásnak. Egyébiránt a föld állandóul fekete, a ház fehér, a berek sűrű, az erdő kerek és zöld, a torony magas.

    A népi életnek némi költői oldala felől megemlítem, hogy az, mit a szépműtan eredetileg ért a ballada szó alatt, népünknél teljesen feltalálható. A ballada ugyanis eredetileg táncnótát jelent, az olasz ballare (táncol) szó után, honnan balett és bál is vették származásukat. Alatta jelenleg rövidebb elbeszélő verses költemény értetik, s ez nálunk mai nap is megvan tánc és énekkel együtt. Ilyen igazi balladatöredék már jobbára mind az, mi „játék- és gyermekdal” cím alatt van közölve, s lengyel László, jó királyunk bennök a mag helyén, mint balladai, azaz elbeszélő táncnótai személy fordul elő. Valóságos balladai töredék ez is:

Kivirágzott a diófa,
Nagyot vetett az árnyéka,
Alatta van szép vetett ágy,
Benne fekszik Márton diák.

Ezen dalokat körben táncoló s éneklő ifjúság szokta mondani bizonyos cselekvény közben; például, mikor szeretőt választanak, egymást házasítják, vagy valami történeti eseményt utánoznak; innen mondá egy érdemes gyűjtő, Eperjessy Ferenc úr: „nem ez-e a nép operája, hol költészet, dal, tánc és akció szintén egyesülnek?” Vajha népünk életére azok fordítnának figyelmet, kik esztétikája köréből most táncát, majd dalait veszik elő, s módosítgatják kül- és belföldi színpadok rettentő spektákulumára, hogy volna vége már egyszer az eddigi balettmesteri kontárkodásoknak5.      

 

/1/ Lásd. A magyar nyelv szelleme. I. k, 366. s több lapjain.

/2/ Ezen műszók úgy hangzanak, mint az általok jelölt lábak;

-   ᴗ   ᴗ - ; ᴗ   -   -   ᴗ

len-ge-de-ző; to-bor-zé-ki; melyek egymásnak ellentételei.

/3/ A magyar egy Pindar. Berzsenyi Herder kétséget támaszt az nj nyelvek ellen, s állítja, hogy nincs bennök dithirambi mozgás, hanem legföljebb hexameteri képesség (Jeiteles Aesthetisches Lex. I. K. 203. lap Dithyrambe cikkben). Ez, legalább a magyar nyelvre nézve, nem áll. Herder a magyar nyelvet nem ismérte.

/4/ L. Tóth lászló értekezését különösen Pindarról. 1818. Tud. Gy. VI. köt. 54-89. lapjain.

/5/ E dolgozat 1846-ban íratván, az idő szelleméből lesz megítélendő némely állítása, mind p. a 88. lapon, hogy „a népnek se országa, se hazája, hanem csak faluja, szülőhelye volt mindeddig a magyar földön.”

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf