Féja Géza: Mátyás király

A mélyről jött király humanista műveltséget szívott magába, friss, nagyigényű szervezete a reneszánsz minden áramát felfogta. A történetírók azokat a nemzetek tekintik valódi európai nemzeteknek, a virtuális Európa tagjainak, melyek a reneszánszot befogadták és végigélték; Mátyás király birodalmát tehát a reneszánsz s a virtuális Európa keleti határának tekinthetjük. A magyar szellem törvényei szerint az erős külső hatás belőle is mély belső magyar visszahatást, „visszaütést” váltott ki: Hunyadi Mátyásban magyar reneszánsz is történt, az Attila-emlék született újjá. Mátyásról két kép él emlékezetünkben; az egyiken ül s könyvei között tudósaival vitatkozik, a másik azonban lovon ábrázolja, amint a „világ négy táját” kémleli.

    Ferdinánd nápolyi király kedveskedésből spanyol lóidomítót küldött Mátyás udvarába, Mátyás azonban visszautasította ajándékát: „Akár török, akár keresztény népek ellen küzdöttünk is, e háborúkat mindig kedvező eredménnyel, melyeket a mi népünk idomított… Nekünk nem olyan lovakra van szükségünk, melyek hajlított lábbal ficánkolnak, hanem olyanokra, melyek, ha erre sok kerül, szétvetett lábaikra bátran támaszkodnak.” Lovas magyar önérzet szólalt meg Mátyásban; Thúróczy második Attilának, Bonfini szittya Marsnak, Tubero „Attila után a magyarok legdicsőbb királyának” nevezi őt. A magyar reneszánsz tehát két póluson nyugodott: az olasz-latin kultúrán s a keleti lovas kán újjászületett öntudatán. A könyveket gyűjtő és mecénáskodó Mátyás nem volt kevésbé serény a hadakozásban, mint Kun László.

    Fölszabadult, izmaiban, erejében, rejtelmes belső gazdagságában gyönyörködő, elpusztíthatatlan ösztönei táplálták szellemét, erőfeszítéseit és hatalomvágyát. Történetírója, Bonfini írja, hogy testéből gyakorta különös illat párázott; nem csupán az udvaronc hízelkedése ez, Bonfini azt akarta éreztetni, hogy Mátyásban milyen ragyogó értelmet nyert a tökéletes emberi test. Pályája tüneményes volt. Családja a mélyből, csaknem az ismeretlenségből tört elő. Alakja mögött véres tragédiák árnya sötétlett. Friss, őserejű vér lüktetett benne s a szerencse olykor két kézzel segítette. Rendkívüli szelleme természetesen és bámulatos eréllyel helyezkedett a királyi méltóságba, friss vére pedig lehetővé tette, hogy a királyi trónon is nagyon ember maradjon. Ebédjét magasröptű viták fűszerezték, a pohár mámora közben szellemi mámora közben szellemi mámor nyiladozott, de ebéd előtt szívesen betekintett a konyhába. Keménykezű uralkodó, született méltóságról tanúskodik minden mozdulata, de a „cseh hadjáratban hiányzott neki s szükséges pénz, ezért tehát szavakkal és holnapra vonatkozó ígéretekkel tartotta fenn hadseregében a lelket. Amikor a zsold kifizetésének napja elérkezett, amelyet már nem tudott ígéretekkel tovább halasztani, a gyalogos és lovas kapitányok kockázásában vett részt: egész éjjel játszott és folyton nyert. Tízezer aranyat nyert azon az éjszakán és még mielőtt tovább vonultak volna, kifizette belőle katonái zsoldját”. (Bonfini)

    A reneszánsz-ember legfőbb ereje az egyéniség varázsa volt. A középkor megkövesedett életformái lassan repedezni és omladozni kezdtek, szelleme félig-meddig már kihűlőben volt. A válságba jutott emberi szellemet Európa-szerte a reneszánsz-emberek friss életstílusa mentette meg. Mátyás is éltető és melegítő nap volt, pótolhatatlan egyéniség az újkorba forduló magyar életben: „Midőn a magyarok az annyi erénnyel felruházott királyt elvesztették, hirtelen akkora félelem fogta el őket, hogy úgy érezték magukat, mintha királyukkal együtt bátorságukat, erejüket, merészségüket, a magyar nevet is elvesztették volna. Sőt ezzel kimutatták, hogy inkább kaptak ők a királytól erőt, bátorságot és bölcsességet, mint az tőlük” – írja egyik humanista történetírónk.

    A humanista történetírók legnagyobb alkotása Mátyás király alakjának a rajza. Kézai Simon Attila-arcképe óta egyetlen magyar király vonásait sem örökítette meg ennyire lelkesen történetírásunk. A humanista történetírók az élő Mátyást örökítették meg, modorát, viselkedését, tréfáit s szavajárását. Attila óta benne látták az első igazi „nagyurat”, akik ismét rávette „a nyakas magyart az engedelmességre”, de hozzáteszi, hogy könnyen bebocsájtott magához mindenkit. Az „Attila-utód”-ban fejlett közösségi tudat élt, alatta hoztak utoljára jobbágyvédő törvényeket; a nemzetet a magyarság egészében szemlélte.

    A reneszánsz-ember végleteket bírt egyesíteni magában, ezért gyakorolt annyira átfogó emberi hatást. Mátyás a reneszánsz-pompa közepette egyszerűen szeretett öltözködni, mint Attila. Méltósága nem akadályozta meg abban, hogy emberi indulatai szabadon törjenek elő. Nagy műveltsége mellett közvetlen emberi hangon írt és beszélt. A kemény hadvezér a táborban is szívesen áldozott a szerelemnek, amiért Janus Pannonius meg is dicsérte. Egyéni életét korlátlan szabadsággal idézte, dogmák és erkölcsök fölött állott, mégis vallásos volt, sőt: babonás: „semmibe sem fogott a horoszkóp tanácsa nélkül”. Egyénisége nyomán mondák és legendák szállottak; alakja teremtésre ingerelte a szellemet. Sikerült a magyar birodalmi gondolat újkori értelmévé emelkednie; a mi birodalmunk „igéje” benne testesült meg. Szellemi hatása századokra szólt, elöntötte a történetírást, az irodalmat, a népköltészetet, az egész magyar lelket. Nem történhetett volna így, ha csupán a latin Európa hívője, s „magyar reneszánsz” nem testesül meg benne.