Mikszáth Kálmán: Csókakő

[Kata és Éva]

csókaköFehér vármegyében Csurgó és Mór között fekszenek a Csókakó romjai.

    Csókakő várának is érdekes regéje van. Miként adta oda Zsigmond király… de nem vágunk a krónika elé, mely eléggé mulatságos, még ha nem igaz is.

    De igaz is lehet. Én legalább, ha akarom, valamennyiben hiszek, ha nem akarom, egyben sem hiszek.

    Mert valamennyi donatiós történet közt a legismertebb, legnyilvánvalóbb a Mária királynő adományozása, a ki azt kiáltja a Kis Károlyra rohanó Forgácsnak:

    Vágd fiam Forgács,

    Tied lesz Gymes és Gács.

    Nos, ilyen szép, de mégsem egészen valószínű, hogy ő felsége ráért volna ebben a borzasztó pillanatban versben beszélni.

    Már ennél mégis igazabb lehet a Csókakő története, mely a Zsigmond alatti török háborúra ereszkedik vissza.

    Háborút viselni akkor is nagy mulatság volt; olcsóbba is jött, de némi üggyel-bajjal bizony akkor is járt.

    Ma egy sürgönyt kopogtatnak le s «berukkol» mindenki. Valaha nehézkes parancs ment violaszín pecsét alatt. Hát még a Zsigmond idejében? Ha katona kellett, semmit sem firkáltak, hanem fegyvereseket gyűjtani útra menesztettek egy kardot, hogy kergesse össze a többit.

    A kard aztán elment. Herold hordozta véresen az országban és gyűltek a hadak a zászló alá.

    Hát mondom, háborúra készült a király s a véres kardú heroldok szigorúan hirdették a nemesi kúriákon:

    - A ki József napra nem lesz a táborban, fejét és jószágát veszti.

    El is ment mindenki a kitűzött napra, kivált a dunántúli nemesek, várurak ültek nyeregbe roppant számmal. Mert hát úgy volt felállítva a kérdés «fej vagy nyereg». S a fejét mindenki jobban szereti, mint a hogy utálja a nyerget.

    Somogyban például mindössze két jámbor nemesről verte a hír, hogy magokat a hadból kivonják, erdőkön, padlásokon bujdokolnak.

    A somogyi várispán kerestette is darabontjaival a két gyávát. Azok látták is őket felbukkanni, hol nyomukba voltak, hol elveszítették; lápokban, ingoványokban; lefogni nem bírták. Az egyik nemesnek Bekrészi Balázs volt a neve a másiké Berkészi István.

    Annál jobban csodálkozott Apul a várispán, mikor a táborba érve, Zsigmond melegen szorongatta meg a kezét:

    - A kend vármegyéje a legkülönb. Az egyetlen, melyből az utolsó szálig minden ember bejött.

    Nagy zavarban volt Apul.

    - Nem lehet az uram. Két otthon maradt gyámoltalanról én magam is tudok. Az egyik Berkészi István, a másik Berkészi Balázs.

    - Már pedig nekem nem így jelentették.

    - Akkor bizony félrevezették nagyságodat.

    - Majd mindjárt meglátjuk – szólt Zsigmond s legott parancsolá Csupor alvezérnek; szólítsa nép szerint a somogyi hadat, ha közte van-e a két Berkészi testvér?

    Kis idő múltával jelenté Csupor Pál:

    - Igen is, itt vannak nagyságos királyom.

    Zsigmond nevetve mondá Apulnak:

    - Úgy látszik kendet vezették félre, Apul uram.

    - Már úgy lesz valahogy – dörmögte az röstelkedve.

    Bosszankodott. Egy kis kudarcnak is beillett az eset. Még sem lehet így hagyni. Menten a táborból küldé Mihály nevű apródját haza a várnagyához, azzal a paranccsal, hogy példásan büntesse meg azokat, kik a Berkészi-féle híresztelésbe befolytak s őt felültették.

    Lóra ült az apród, ment hol ügetve, hol sebesen, a hogy a ló bírta, de mire hazaért Budáról Somogyba s ott elvégzé Kristóf várnaggyal a dolgokat, aztán mire megint Budára visszajött s onnan, kérdezősködések szerint, mindenütt a Duna folyása mellett a tábor után ment, mikor végre elért Galambócra, majd Nikápoly alá, már akkor vége volt a háborúnak. Csak a diadal-lakomára ért jókor.

    A fényes győzelem örömmámorába hozta a királyt: madarat lehetett vele fogatni. A mi csak zsákmányt és üres birtok volt az országban, mind kiosztotta azok között, kik kitüntették magokat.

    Mihály apród az urát sietett fölkeresni.

    - No mi újság otthon? – kérdé Apul.

    - Az az újság uram, hogy Berészi uraimék most is otthon ülnek a sutban. Azaz bujkálnak kukoricaföldeken, pincékben és barlangokban.

    - Szememmel láttam mind a kettőt. Üldöztem is őket Kristóf várnaggyal.

    - Megfoghatatlan – dünnyögé Apul s ment egyenesen a királyhoz, hogy elmondja neki.

    - Nadragulyát evett kend – pattant fel a király, – hogy mindig ezen a két emberen lovagol. Nemcsak hogy itt vannak, hanem ki is tüntették magokat derekasan; jó harcos mind a kettő. Csókakő várát nekik szántuk.

    Apul zavartan csóválta a fejét.

    - És mégis… engedje meg királyi nagyságod, hogy színről színre lássam őket.

    - Nem bánom. Ugorj fiam Perényi – fordult az apródhoz – intézkedjék a vezér, hogy a két lovag sátorunkba jöjjön.

    Két alacsony, zömök vitéz lépett be a királyhoz nemsokáőra.

    - Berkészi Balász és István vagytok?

    - Azok vagyunk.

    - No látod Apul! Derék lovagok vagytok, hűségeteket, bátorságtokat ím: megjutalmazzuk. Tiétek és utódaitoké Csókakő vára és uradalma. Hanem most már húzzátok föl sisakrostélyaitokat, hogy szemtől szembe megismerkedjünk.

    A két levente habozott.

    - No, mi az? Le azzal a sisakkal! – parancsolá a király türelmetlenül.

    A sisakokat levették; két szép harmatos női arc tündöklött elő a mogorva páncélmezből s gazdag hajfonatok hulltak a harcosok vállaira.

    - Ahá! – kiáltott fel Apul. – A Kata meg az Éva asszony. Jó napot kedves húgocskáim. Hát ehhez is értenek kegyelmetek?

    - Kegyelem, kegyelem a férjeinknek!

    Csodálkozásában alig bírt szóhoz jutni az uralkodó, majd végre e szavakkal fordult az urakhoz:

    - A mely országban ennyi bátorság van a női szívekben is, ott fölösleges büntetéseket szabni a gyávaságra (aztán a nőknek intett, hogy lépjenek közelebb). Ti pedig vitézlő asszonyok, megkapjátok mint ígértem Csókakő várát és uradalmát. Férjeitek életben maradnak a ti kegyelmetekből, de nevük örök időkre elenyészik, kitöröltetve a nemesek jegyzékéből, s a két családnak a ti nevetek alatt lesz folytatása a jövőben.

    Így lett a két Berkészi István uram maradékai az asszony neve után Kathák, a Berkészi Balázs uraimé pedig Evvák.

    Az összegyűlt főurak lelkes «éljen»-nel helyeselték a király szavait, míg ő mosolyogva fűzte karjára a két vitéz menyecskét.

    - Ez a csata az asszonyoké volt. Menjünk, elvezetlek benneteket méltó társatokhoz: Rozgonyinéhoz: ha ugyan megtaláljuk hamarjában – de ahol látom ni előcsillanni… a tengerzöld ruháját.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf