Fülöp Áron: Attila fiaiból

A koszorús torna

osirogonTarka sátor-rajnak támadott új foltja,
Ködbe vesző szélét gépida nép toldja;
Lakozván királya, – hódolati sorján, –
Etellak halmának kimagasló ormán.
Feledve vala már minden, amit vétett,
Nem terhelé semmi hűtlenségi vétek,
Késedelmi csorbát kiköszörült jötte,
S hunok nagy királyi ölelék keblökre.

Mint atyjuk barátját, hívét minden jónak,
Mint szilárd támaszát a magas hun trónnak,
Mint próbált bajnokot zavaros időben:
Tisztességadásban részesíték bőven.
Lakoma naponként lakomát nyomon vált,
Futtatási verseny váltja fel a tornát;
Várbakos, szekercés, dárdavető, íjász:
Had-gyakorló sorban parancsszóra vigyáz.

Mert míg a fő-főknek telik maguk kedve,
Nem ülhet ásítva hadak alsóbb rendje;
A királyok atyja, ha tettre kapatta:
A maga jó részét bizony ez sem hagyja:
Fegyvert kötni vágyik, birok után áhít,
Óhajtja leverni pajzsa rozsdáit:
Tétlen ülni restell, aki harcon nőtt fel,
Vetélkedni vágyik ifjú a felnőttel.

De nem is kél zokszó, panaszra ok semmi, –
Nem kell hadi népnek hűsölve heverni;
Három külön hadra három király osztja,
Harcepedő kedvét naponkint fokozza;
Mint atyjuk tett régen, ha volt áldott béke,
Hogy el ne tespedjen harcra termett népe:
Hadi ügyességben nemenkint kiválni
Gyakorlák a népet a hunok királyi.

Maguk a királyok, – ily játékot űzve, –
Vala mind a három ügyességre büszke:
Látszott mind a hármon, hogy hallgatva, némán,
Egy’ a mással olykor versenyezni kéván.
S ha ilyenkor aztán, – mint rendesen történt, –
Ellákot fő-főnek elismerték önként:
Csaba dehogy bánja, hogy kiválik bátyja,
De Aladárt titkon ez mindenkor bántja.

Hanem ez csak néma észrevétlen történt,
A nép mind a hármat tisztelé fő-főként;
Szeretetét köztük osztá egyenlőre,
S nem tett különbséget jelenre, jövőre.
De szemes Ardarik s még szemesebb társa
Walemir, látta ezt első pillantádra,
S minden kicsi-kis rést jegyzének magoknak,
Hová éket ütnek, ha munkához fognak.

Minap is Ardarik harcjátékot nézve
Ott állott Walemir szoros közelébe’,
Akaratlan bámult hadak ügyességén
S oda szólt társához, suttogva beszélvén:
Boldogulni karddal biz’ itt lehetetlen
Ha ők nem fordulnak maguk maguk ellen.
Soha célt nem érünk, erős hittel mondom.
– Visszasúg Walemir! mindenre lesz gondom.

Így beszélt egymásnak titkon a két hódolt,
Három kun király míg hadsor élén forgott,
Mint Ardarik magát ámítá önhitten:
Tisztességadásból mivel ő van itten;
S szó fenti értelmén, egy jó részt ezért is,
Mint Ellák gondolá más egyéb okért is:
Lássák a hódoltak: Etel’ sírba szállván,
Nem maradott széke gyöngébb fők uralmán.

Ez az egyik fő ok, – többit sem feledve, –
Indítá Ellákat hadgyakorló tettre.
– Hadak alsóbb rendje ma pihen azonba’,
Víg lakoma mellett vidoran lakozva,
Fogyasztja kupáknak kedvre gyújtó nedvét,
Élteti dicsérve hármas fejedelmét;
Etel’t sem feledi, magasztalja szinte’, –
Múltat és jelent így eggyé elegyítve.

Itt az egyik csapat mást se’ lát, se’ nem hall,
Hegedős kobzán csüng csoda áhítattal,
Fojtott lélegzettel, öregek könnyezve,
Ifjak kigyúlt arccal erőre görnyedve;
Ott a más csoportban zajos vita támad:
Ki nyeri ma díját vitézi tornának?
Vajj’ ki leend győző fejedelmi tusába’,
Kit koszorúzand meg Ardarik leánya?

Mert míg így hadi nép lakomára széled,
Hős tusára kelnek fejdelmi személyek;
Forgatják a kardot, röpítik a kopját,
Nehéz dárda szálát nagy erővel dobják:
Hánya-veszik rendre harcra ami edző:
– Hadnak ki parancsol maga legyen első!
Ma is szokott renden ily viadal készül,
S koszorút Gizella ad győzelmi ékül.

Gizella, kit a hír könnyű szárnyra véve,
Szépsége emele minden szép fölébe.
Igéző varázsa, babonázó bája
Künn a nép között is forog szájról szájra.
– Szeme a fényes nap, mondja, aki látta,
Mosolya a piros hajnal hasadása;
Más állítja váltig: tündér volt az anyja,
Rózsák közt növelte, harmattal mosdatta…

Így a nép, – de biz’ a főurak se’ másképp;
Nincs csak egy is, ki egy mosolyra ne vágynék.
Míg a nép csodálja, ennek több a vágya,
Szívet hódít bája s rajongva imádja…
– Okoz is mai nap sok daljának gondot,
Rejt sok epedő szív titkot, tüzes lobbot,
Dobogtat sok keblet diadal reménye:
A legszebb leány tesz koszorút fejére.

Aladár lelkét is tüzeli erős vágy:
Mai napnak nyerje győzelmi jutalmát;
Lássa idegen nép, lássa a sajátja,
Ellák bátyja mögött hogy nem marad hátra.
– Atyja is álmában, – még dehogy feledte, –
Meghunyászkodását szemére vetette;
S mindezek mellé még – mi tagadás benne?
Az a koszorú legillőbb helyen lenne!…

Nézegeti aztán fegyvereit sorba:
Ez a legfényesebb, de ezen sincs csorba;
Ezt a kardot hordá, – még nem is oly régen,
Véres viadalban atyja idejében;
Ez az öreg dárda atyai ajándék,
Nos, – suttog magában, – szégyenre ne váljék;
Ma is ezt viselem, e dárdát, e kardot,
Mert ma – valakinek tetszeni akarok.

Így Aladár, midőn Walemir ravasz gót
Nesztelen lebbenté szét a függöny ajtót,
Aladár urának üdvözletet hozva
Jelenlétével, ha terhet nem okozna.
Vezetett hű lelked, fejedelmi szolgám,
– Fogadá Aladár, nyájas szóval szólván,
Jer, királyi hívem, válassz fegyvert mára,
Egyformát viseljünk acélra, formára!

Látva ura kedvét a sunnyogó bajnok,
Ravasz számítással tétováz és hallgat;
Mutatja nyilván, hogy tetszik ura kedve,
S választásnál mégis hajlandóbb a »nem«-re.
Készti habozása után nevetésre:
Tán bizony, vitézem, akaratom érte?
– Faggatá beszéddel – szólj mert így nem értlek,
Fegyveremnél többre tartod a tiédet?

Uram én királyom, ne űzz tréfát, kérlek!
– Vevé fel Walemir szálát a beszédnek;
Emberséges híved voltam s leszek mindig,
Tudom tettben s szóban mi illik, nem illik.
Hamis szót ez ajak még soha sem szólott.
Hazugság ez agyban soha sem fonódott,
Igaz volt az utam, igaz minden tettem.
Rosszat nem gondoltam s nem is cselekedtem.

Tettemet hát, kérlek, gonoszra ne véljed,
Mai nagy kegyeddel amiért nem élek;
Fegyvered páratlan, acéla törhetlen,
Pajzs az ellenében nem marad töretlen,
Az enyém a mellett akár gyönge szalma:
Átszeli, ha tetszik, töri, ha akarja –
Ha azonban nem fog nehezedre válni,
Egyiket sem fogom mai nap használni.

Mert ma nem veszek részt, Isten engem uccse,
Vitézi tornában, viadalban úgy se’.
Okát miért mondjam? hallgatni bizony jobb!
Még elítélnél, mint képzelgő bolondot;
Vagy tán zokon vennéd, magyarázva félre,
Azt hinnéd, ellened irányul az éle;
Egy’ a más beszédét könnyen félreérti,
S mi nem úgy volt mondva, olykor az is sérti.

Hanem arra kérlek, – ha hajlanál szómra,
Urának tanácsot, ha adhat a szolga,
Jó szívből jött szónak helye hogyha lenne:
Fegyveredet mára jó magad is tedd le!
Megkövetlek szómért, de magam úgy tartom:
Jobb bizony, ha inkább rozsda ül a kardon,
Hüvelyében nyugszik, szegre van akasztva:
Mintha villog s ura jó hírét apasztja!

Gondolod? ne gondold, hogy te lész a győztes!
Bár elismerem, hogy nincs náladnál hősebb;
Megvallom azonban, mai naptól féltlek –
Kardodra kudarcot hoz, s fejedre szégyent!
Megbocsáss beszédem, hogy így tövén fogom –
Őszintén beszélni bizony nagy az okom!
Láttam én másszor is, – láttam én százszor is –
Tudják, amit tudnak, kívülem mások is – –

Micsoda torna ez, hol egy idegen lány,
– Lenne akár tündér, lenne akár bálvány,
Szülte volna hajnal vagy a hold sugára –
Hős tusának legyen ítélő bírája?!
Tette-e ezt Etel’, vagy soha a hunok
Voltak-e vágyói ilyen koszorúnak?
Vagy ha koszorú kell a győző fejére:
Nincs hunoknak lánya, nincs-e saját vére?

Atyátok koszorút – se’ szeri – se száma, –
Magam is emlékszem, kapott halom számra,
Világ aratási diadalom ékül,
A saját vérétől, hun-leányi kézbül?
De nem ilyen tornán és nem ilyen célból –
Mert akárki mit mond, tudom én azért jól,
S kimondom neked, – mert szeretlek vég nélkül:
E koszorús torna nem esik ok nélkül!

– Gyönyörű az a lány, szépsége páratlan,
Maga, is bámultam, magam is csodáltam;
S Isten úgy segéljen: a nép ép’ imádja,
Tündériességét énekli dalába.
Nos, – ki a nép kedvét hajhászva vadássza,
Van is reá gondja, hogy ez a nép lássa:
Kit ki koszorúz meg – hadd lássa, hadd értse.
Minő egy pár méltó hun-királyi székre!

Érted, vagy nem érted, mit tehetek erről?
De érzem, hogy szél fú, s azt is tudom merről!
S még azt is tudom, hogy ereje kit érhet –
Téged, jó királyom, öcsédet és téged!…
Kitalálhatod, hogy e szelet kik fúják –
Vigyázz hát, királyom, ne érd ennek búját;
Most pedig engedd, hogy szolgád tovamenjen,
S bocsásd meg, ha talán félrejárt a nyelvem.»

Ilyen szókat szólott a ravasz gót nyelve;
Ura pedig ott állt mozdulatlan helybe,
Nézett maga előtt mereven egy pontot,
Tágra nyitott szemmel soká’ nem pillantott;
Szorosan zárt ajka egy hangot sem ejte,
Mint viharvert hullám hánykódott a lelke,
Hányta nehéz kétség tépelődő gondja,
Eleven parázsra zsarátnokot dobva.

De kürt hangja harsog s felriad a bajnok,
Hamar emel dárdát, csatol öblös pajzsot,
Görcsösen szorítja kardja markolatját,
S tompa, dörgő szóval imígy ejét hangját:
Megyek csak azért is, megmutatom – meg, meg,
Ha egy kell egy helyre, az a hely kit illet!
Fújad gonosz bátya, a követ csak fújad –
Megismered majd, hogy kivel húztál ujjat!

S indult viadalra, mint égre ha felhő
Keblén vihart rejtő nagy fekete felhő.
– Ott pedig már tárva a torna ví-helye,
Körül a nézőknek ülőhely emelve,
Középen magasabb, – trónszék alakjára, –
Ott ül már fehérbe hunok sok leánya;
Középen Gizella, – virágok közt rózsa, –
Ragyogó gyöngysornak a legragyogóbbja!

Jönnek a leventék viadalra gyűlve,
Daliás csapatba együvé vegyülve,
Érkezett Ellák is s oda vegyült szinte’,
Üdvözlő csapatnak üdvözletet intve.
Derült volt az arca, gyanútlan a lelke,
Fiatalabb öccsét keblére ölelte:
Híveivel aztán szíves jobbot rázott.
– Ardarik is ott volt, gót se hiányzott.

Csak Aladár öccsét nem lelte szemével;
Indulni akart már, őt is keresné fel,
De hamar elméje fordul vala másra:
Hallatszott a kürtök hívó harsogása.
Kezdődött a torna, a viadal sorja:
Kiálltak a küzdők illő renden sorba.
Adott jelig csend van, – mint vihar előzte,
Földrendítő robaj támad majd belőle.

Mintha rengetegre ront dühvel az orkán,
Százados tölgyeket magával sodorván,
Áttöri derékon, csavarja tövestől,
Tépi óriás kézzel ős anyja öléből,
Emitt völgyet mélyeszt, amott hegyet épít,
Szomorú avar lesz, hová dühe lépik.
Egetrázó zúgás dübörög nyomába:
Eme viadalnak lehet méltó párja.

Vajj’ ki lenne ennek igaz elmondjója?
Ki tudná leírni; találni szót szóra?
Festeni az erőt, erejét a karnak,
Lesújtó hatalmát szikrát szóró kardnak?
Miként reng a dárda, mint süvölt a szálfa,
Mint omlik darabra pajzs mellen találva?!
– Fél istenek harcát aki végig nézte:
Próbálja meg, hogy azt méltón elbeszélje!

De mintha leomlik zápor zuhatagja,
Rombol nagy erővel a vihar haragja;
Ami megremegtet, az ott dörög legfenn,
Villámait ontva a haragos isten:
Imígy viadalmán a fejedelmeknek
Valamennyi karja csodálatba ejthet,
De akit csodálva remegtünk is félve:
Legfelül áll minden Etel’ első vére.

S miként a vihar, ha erejét elontja,
Kifáradt szárnyait lomhán tovavonja,
Fenn az örök íven diadalmosoly ül –
Sugárait szórja a nap onnan fölül:
Imígyen a küzdők kifáradt csapatja
Ereje apadtán a tért odahagyja,
Csak egy marad a épen, ereje teljében:
Kimagaslik Ellák diadalmi fényben.

Már a kürtös kürtjét szájhoz emelintné,
Viadal végződtét hogy azzal jelentné:
Amidőn Aladár, mintha szélvész volna,
Rohant deli ménjén be a sorompóba.
– Hamar a két bajnok, két atyafi, egy vér,
Erőt latra nem vet, ügyességet nem mér,
Vakon a jött támad, véd ez annál jobban,
S iszonyú erővel mell a mellnek roppan.

Mell a mellnek roppan, feszül kar kar ellen,
Dübörög a vén pajzs órjás küzdelemben,
Öldöklő erőszak hajlítja a dárdát,
Porond nyeli térdi nyihogó mén lábát;
Küzdelem robaja tova hallszik messze,
Visszazúgja visszhang, zúgja kétszerezve.
Rettentő, ki nézi, rettentő, ki hallja:
Etele-maradvák keltek viadalra.

Látszik, mind a kettő koszorúra vágyik,
S kétes küzdelemmel küzdenek sokáig,
Míg egy roppant lökés, – melytől dűlne szikla,
Aladárt nyergéből kissé kitaszítja;
Most egy kardsuhintás, – tengert szelne ketté, –
Ültéből kizökkent bajnokot ledönté;
Lezuhan Aladár, vele együtt ménje,
Mintha ezredes tölgy lezuhan a mélybe.

Megdöbbene Ellák, de csak pillanatra,
Nem így szándékozott, nem is így akarta;
Bántá az erőszak, tüzelé dicsőség;
Mégse’ volt eszébe, hogy ledöntse öccsét;
Hanem úgy tervelte jó lelke előre,
A diadal bérét osszák egyenlőre.
Nem akart öccsének kudarcot okozni,
S talán még – gondolá, – helyre lehet hozni.

De amint megharsant a jelt adó kürtje,
Lelke jó szándékát e hang kitörülte.
Mélységes tüzével reá két szem nézett,
S elönté a lelkét babonás igézet.
– Koszorút Gizella míg fejére tűzte:
Földre volt szegezve pillája ezüstje,
De szeme sugára ezen is átlángolt –
S elfeledé Ellák percre a világot.

Látta ősz Kada a két zavarba jöttet,
Elfordult ős titkos örömkönnyet ejtett;
Suttogá magában, – hallhatják, feledte: –
A jó Isten is egymásnak teremtette…
S mikor nézők ajkán felharsant az «éljen»,
A lelkes ujjongás erőt vett a népen:
Kiáltásra torkát h’jába köszörülte,
Egy hang sem volt, csak szemeit törülte.

Aladár pedig, mint szíven sebzett párduc,
Oda dűlt fáradtan a sorompófához;
Nagy meredő szemmel győztes bátyját nézve
Keblére nehezült haragja sötéte.
Mindenik «éljen»-szó mérges nyíl szívének,
Úgy zsong a fülébe, mint halottas ének;
Égeti a szégyen, bosszú tervet érlel,
S mint sértett félisten úgy néz szanaszéjjel.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf