Lovik Károly: Görgey és Benedek

Vannak férfiak, akiknek mintha a térből és az időből nem lenne elég az, amit nekik koruk adhat, akik átélik magukat a következő generációk testi és lelki világába; akiknek az idő és a tér egy darab egy darab folytonosság, amelynek messze van, vagy egyáltalán nincsen földi határa. Görgey és Benedek is azok közé tartoznak, akiket egy, sőt két emberöltő sem tudott megemészteni, akik ma is éppen olyan frissen élnek a köztudatban, mint tulajdonképpeni működésük idejében. Alakjukat még mindig nem tudtuk kiválasztani a körülöttük lezajlott eseményekből, a történelmi igazság még nem tudott teljesen megbirkózni a föladattal, hogy kijelölje nekik azt a polcot, amelyre tevékenységükkel rászolgáltak. Ehhez hozzá járult, hogy a rájuk vonatkozó adatokat nem ösmerjük egészökben, részben sohase is fogjuk megösmerni. A Görgey Artúrra vonatkozó közlések nagyrésze még elzárva hever; Benedek pedig megsemmisítette azokat az írásokat, amelyek élete legérdekesebb részére, az 1866-os hadjáratra vonatkoznak. A fantáziának így tág tere van a játékra, és a fantázia furcsa láng, mentől kevesebb az anyagi tápláléka, annál magasabbra csap. A nagy kérdés az marad: vajon, ha egyszer emberi kíváncsiságunk kielégítődhetne, és megkanók mindazokat az alkatrészeket, amelyekből Görgey és Benedek alakját történeti geometriával megszerkeszthetjük, nagyobbak vagy kisebbek lesznek-e e férfiak, mint ma, éppen úgy fognak-e érdekelni bennünket, mint most, kielégítik-e megfogható alakjukkal azt a mértéket, amelyet ma csak az alakjuk körvonalaira alkalmazhatunk?

*

    Görgey és Benedek életében sok a rokonvonás, akár az egyén, akár a történelem szögletéből nézzük őket. Már a kiinduló pont meglehetősen egyforma; mindketten egy szerény sorsú, protestáns, vidéki nemes család házából készülnek hosszú útjukra, és mind a két pálya szürkén kezdődik: a fiatal Görgey és a fiatal Benedek egyszerű katonák, akik a szubordináció, a hallgatag kötelességtudás, a szolgálat csukaszürke egyenruháját viselik. Jellemök először befelé fejlődik. Sem az ifjú Görgeyben, sem az ifjú Benedekben senkise tudta volna megtalálni későbbi nagyságuk kulcsát; hogy kiváló hadvezéri elmék lesznek, annál kevésbé lehetett hinni, mert ehhez a szükséges teoretikai bázisuk is hiányzott. Görgey inkább jó utásznak, Benedek jó Haudegennek ígérkezett; az egyik pályájának csúcspontját a szervező-képesség valamely megfelelő állásában, a másikét egy ezred jó vezetésében lehetett volna keresni. A közvetlen környezet nem fejlesztette őket. Benedek 1846-ig, tehát negyvenkét koráig, meglehetős lassan halad előre: addig még nem bukkant föl előtte az élet nagy kérdése, hogy a nagy választ kiválthassa belőle. Görgey meg éppen beléfárad a katonai élet akkori  színtelenségébe, és megválik tőle, hogy egy más pályán próbáljon a tehetsége elevenségére tapintani. Mindketten tehát bizonyos mértékben hasonlítanak a Kárpátokra, amelyeknek visszhangja csak a mennydörgésnek felel, az élet apró zaját azonban nem veri vissza.  

*

    Az időpontok, mikor Görgey és Benedek a színtérre lépnek meglehetősen közel fekszenek egymáshoz. Benedek az 1846-iki nyugat-galíciai fölkelésnél válik ki a szürke háttérből. Gdownak hívják azt a kis helységet, amelynél első győzelmét aratja. A szóban forgó csetepatét, amely a nyugat-galíciai mozgalmak befejezését jelentette, Benedek erősen túlbecsülte; és a mai háborús világban szinte humorosan hat, ha elolvassuk az ütközetről beterjesztett relációját, amellyel kapcsolatban nem kevesebbet, mint a Mária-Terézia-rendjelet kéri. Benedek 480 emberrel verte volt szét a fölkelést, azaz, hogy a fölkelők be sem várták a döntést, hanem az első lövésnél széjjelszaladtak. De, ahogy a fiatal írók első munkáikban mindent el akarnak mondani, ami bennök felösmeretlenül, maguk által is csak sejtve forr, Gdow is Benedek képzeletéből kiváltotta mindazt, aminek csak később tudott pozitív alakot adni; ő már Galíciában annak a nagy katonának látja magát, akit utóbb San-Marinónál, Curtatonenél, a magyar hadjáratban ösmertünk meg. Gdaw, amely a világnak egy apró csillogó üvegdarabot jelentett a háború nagy kaleidoszkópjában, Benedeknek tükör, amelyben pontosan és gyorsan ösmerte föl önmagát. Hasonló képet kapunk Görgey Artúrról, mikor elolvassuk öttevényi levelét. Ez a levél egy jelentéktelen hátvédi csetepatéról szól, amely feldunai vezérsége legkezdetén, a mosony-győri úton folyt le; itt sem várja be az ellenfél a támadást, hanem a huszárok attakja elől visszavonul. És erről szóló jelentését Görgey szintén dithirambice kezdi, írván: «Éljen a magyar! Ma győztünk! A jóval erősebb ellenség gyáván megfutott. Törzstiszteim mindnyájan megannyi kész hadvezérek stb.» Kossuth e levelet még jobban kiszíneztette, plakatíroztatta, és pár nap múlva Windischgrätz katonái nem csekély derültséggel olvasták a falakon a büszke jelentést Pesten.

*

    Evvel nemcsak azt akarom mondani, hogy úgy Benedek, mint Görgey az ifjúság csodabalzsamával, a naivitással megkenve indultak az életbe, hanem azt is, hogy mindkettőjüket csak az igazán nagy események tették nagy emberekké. Az élet volt az iskolájuk, az élet legküzdelmesebb területei: a vér és a halál országa. Mindkettőjüknél megállapítható, hogy benső értékük akkor szökött nagyra, mikor nagy külső eseményekkel kapcsolódott szervesen össze, mikor belső világuk magához méltó kiegészítést talált a külvilágban. «Engem a végzetem nemzetem utolsó vezérének egyikévé látszott tenni» írja Görgey a Mein Leben und Wirken elején, «és a helyzet nagyszerűségével szemben az a gondolat, hogy személyes becsületemet azonosíthatom nemzetem becsületével, oly teljesen hatalmába kerítette egész lelkemet, hogy ez csakhamar vezérgondolattá fejlődött ki bennem.» Rokon a kép Benedek lelkében, 1854-ben Solferinónál, amikor a legkritikusabb pillanatban emelkedik a legmagasabbra, oda, hogy még a király parancsa fölött is napirendre mer térni, mert nem tudja azt a lelkiörmeretével összeegyeztetni. Mindkettőjökben, Görgeyben és Benedekben, tehát egyformán meg van a nagy férfiaknak a ritka képessége, hogy a kérdések erejével a feleletek ereje is növekszik, sőt hatványosan emelkedik; akárcsak a nagy alkotó művészeknél, akiknél szintén ez az út vezet a Parnasszusra, azzal a különbséggel, hogy nekik nemcsak a felelet terhét kell viselniök, de a kérdés fölvetése is az ő föladatuk.   

*

    A föntebbi pár sor az a hadvezéri domb, ahonnét úgy Benedek, mint Görgey változatos életét a legkényelmesebben tekinthetjük át. Itt kell eldőlnie annak a kérdésnek is, hogy kettőjük közül melyik volt a nagyobb, vagyis melyik volt a nagyobb művész. A kiindulópont itt is meglehetősen egyforma, az útravaló mindkettőjüknél az önérzet, az önbizalom, a tulajdon képességükben vetett hit, az éles kritika, amelyből önkénytelenül folyik a gúny, a szatíra, és részben a humor isteni szikrája is. Hogy ez az önérzet mily magas fokban volt meg bennök, Benedeknek már Kübeck báróhoz intézett 1846-ik évi levele igazolja, amelyben a Mária-Terézia-rend helyett kapott Lipót-rend diplomájáról mond le, és gőgösen azt írja: «Ich weiss die Dienste, die ich zu leisten die Gelegenheit gefunden habe, nur nach meinem Selbstgefühl zu beurtheilen.» Ugyanez au önérzet sugárzik a harminc esztendős Görgeynek a Pest felé való visszavonulásakor Kossuthhoz intézett csípős leveleiből és ez az önbizalmat aposztrofálják 1867-ben a Gazdátlan levelek, mondván: «A valódi önbizalom tulajdon erőnknek kiismerését, kiképzését, szünet nélküli edzését jelenti.»
Ennek az önérzetnek Görgeyben talán sokoldalúbb és szabadabb, Benedekben pedig biztosabb és higgadtabb az alapja. Görgey már 1848. késő őszén államférfiú, aki a katonaságban eszközt lát a nagy cél elérésére, míg Benedekben a cél és az eszköz összeolvadnak. Görgey univerzálisabb elme, aki az egyik percben a honvédei rongyos lábbelijét tartja legfontosabb föladatának, míg a másik pillanatban a diktatúra szelleméről elmélkedik, sokszor rapszodikusan, sőt indokolatlanul, de mindig következetesen és áthatva a katonai szellem lovalizmusától. Görgey az eshetőségek variálásában kifogyhatatlan, így nála a szélsőségek gyakran érintik egymást; ma a nemzetet olyan melegen és közvetlenül látja, mint akár Petőfi és Arany János, holnap, 1848. december 29-én, pedig azt írja: «A nemzet az én bizodalmamat már rég elvesztette, és csaknem azt hiszem, hogy hadseregem és enmagam részére nem marad más hátra, mint a becsületes halál a csatatérten.» Benedek sem az örömnek, sem a kétségbeesésnek nem tud e szélső fokára lépni, érzelmeit jobban pórázon tartja. Görgey tevékenységének már első korszakára befolyással van a nemzeti ügy akkor szerencsétlen állása, ami fölfogását keménnyé, érdessé, humorát csípőssé, reflexióit szatirikussá teszi, Benedek 1866-ig a szerencse gyermeke volt, ami életfölfogását derűsebb és nyugodtabb színekkel fösti alá.
Ám: mindkettőjüknél az önérzet pontos értékmérője a belső tulajdonságoknak, világos kifejezője annak a nagy lelki folyamatnak, amely őket a harcmezőn tetőtől-talpig férfiakká alakította. Ez az önérzet nem a hiúsággal, hanem a férfias bátorsággal, a felelősség helyes fölismerésével, az akarat dinamikájával jár karöltve. Mindkettőjüknél az önérzet őszinteséget jelent; nemcsak ők maguk lehetnek önmagukkal megelégedve, de mindenki, aki a kötelességtudást helyesen fogja föl. Hogy ennek az önérzetnek vannak szélsőségei, azt mutatja, hogy ez is csak emberi tulajdonság, amelynek végesek a határai.  

*

    Mind a ketten, úgy Görgey, mint Benedek húzódoztak a politikától, de azért mind a kettő politikus, aminthogy a jó katonának szabad, sőt kell hogy politikai háttere legyen: az különbözteti meg a condottierétől; csak politikai pártállása ne legyen. A nagyobb fölfogás bizonyára a Görgeyé, aki a szabadság talaján áll, míg Benedek gondolkodásának meg van a maga szabályos befejezése, amely a föltétlen loyalizmus firmamentumában olvad föl. Benedek sohase volt arra kíváncsi, hogyan kormányozzák a népek sorsát, hol torkollik a sors végzete egy ember kezébe; a titkok titka, az államférfiság nagy kérdése nem izgatta; ez meg is bosszulta magát Sadovánál, mert szükségképpen rövidlátáshoz vezetett. Görgeynél minden cselekedet széles gyűrűket vet, ha nem anyagilag, akkor legalább elméletileg; minden mozdulatán keresztül eljuthatunk a nemzet szívéhez. Ez az oka, hogy a legnagyobb tömegnek is mindig ura volt, és a legnagyobb föladat sem találta készületlenül; lelke az eshetőségek láncolatát eleve épp úgy bekalandozta és földolgozta, mint ahogy a fiatal Napóleon, az Alpesekben járva, már akkor haditerveket kovácsolt, amikor még csak apró tüzér-tiszt volt. Görgey gondolatvilága sohasem tudott nyugvópontra találni; Benedek megpihent a jól teljesített kötelesség eszméjében. Görgey szatírája nem merül ki tagadásban; míg Benedek gúnyjának élessége nem ösmert föllebbezést, sem mások, sem a maga részéről. Görgeyből még a legnagyobb csapás is értékes reflexiókat tud kiváltani; Benedek 1866-ban, mikor már minden elveszett, így sóhajt föl: «Wie hätten wir gegen die Preussen aufkommen können! Wir haben wenig gelernt und das sind studierte Leute!» Ez volt oka, hogy Benedek nem bírt az események fölé emelkedni, nem tudta magát százezrekkel egyesíteni, nem tudta kizárólag önmagában a talajt megtalálni, ami nemcsak önbizalom csökkenésével járt, hanem a koncepciók nagyságának is útját állotta. Görgey a végső okok fürkészésében eljut a bölcselet magaslatáig, Benedek csak a belátás földi határáig tudja őt követni. Az öreg Görgey megírta a klasszikus Gazdátlan leveleket, az öreg Benedek Königgrätzet zúdította a monarchiára.  

*

    Görgey pályájának egyik fő mozgató ereje, hogy mindjárt a feldunai sereg vezérletének átvétele után a megpróbáltatások vesszőin kellett végig futnia. Alig hogy, 1848. október végén, Móga helyére kerül, már is meg kell kezdenie a visszavonulást, már is el kellett magát rá határoznia, hogy nem számolva az ország hangulatával, temérdek reménység letörésével, Kossuth és a honvédelmi bizottmány bizalmának elvesztésével, a gyorsan szerzett népszerűség csúfos eljátszásával, a nagy visszavonulást előkészítse, és keresztül is vigye. Voltak pillanatok, amikor e miltiadesi szerepben maga is elkeseredett, de ez akaratán nem változtatott. Ezek a megpróbáltatások nemcsak higgadttá, óvatossá, de bölccsé is tették, nemcsak a mélységig vezettek, de a mélységek kincseit is föltárták előtte. Ebben az óriási visszavonuló mozdulatban lesz Görgey igazi nagy hadvezérré. Itt emelkedik alakja a köznapi sor fölé, és lesz valamennyiünk útmutatója, bebizonyítván, hogy a megpróbáltatásoknak is megvannak a maguk szent tanulságai. Benedekben ez a képesség nem is fejlődött ki. Ő a szerencse gyermeke volt az északi hadjáratig; a szerencse sok küzdelem alól mentette őt föl, de egyúttal sok emberi tanulságtól is fosztotta meg. Ő a siker országútján járt, és a sikerben látta a legnagyobb értékmérőt; a szerencsétlenség neki csak a végzetet, a bukást, a katonai becsület elvesztését jelentette. Mikor az 1866-ps hadjáratban az első vereség éri, tehát még Königgrätz előtt, rögtön összeroppan, elveszti önbizalmát, a tekintet nyugodtságát, a felelősség átérzését, és ezzel sietteti a katasztrófát. Bizonyos, hogy Görgey, ha Skalitznak, Trautenaunak, Jitschinnek nem is állhatta volna az útját, Königgrätzet elkerülte volna, és bizonyára el tudta volna érni az egyesülést a déli osztrák hadsereggel. Benedeknek ehhez nem volt meg a lelki ereje, a nyugalma, az öntudata, de nem volt meg az életfölfogása sem. Ő a sikert épp úgy túlbecsülte, mint a szerencsétlenséget, és nem látta meg bennök az életet, amelynek szabályai egyformán köteleznek királyt és koldust, a hadvezért és az utolsó gyalogos katonát, amely nemcsak a szerencse, de a szerencsétlenség tényezőiből is erőt tud faragni. Benedek katonai pályájából csak azok meríthetnek tanulságot, akik a diadalmasok gőgös fajtájához tartoznak, Görgey azonban a büszkéknek éppen úgy lehet a vezető csillaguk, mint a megalázottaknak. Ezért az ó életének becsesebb az emberi tanulsága, mert az életben nemcsak az örömnek, de a balsorsnak is meg kell találnunk a mestergerendáit.  

*

    Érdekes, hogy jóllehet úgy Benedek, mint Görgey gyűlölték a toll embereit, gyűlölték a szónokokat, mind a ketten nemcsak hogy kitűnően forgatják a pennát, de beszédjeik is mintaszerűek. A nagyobb irodalmi tevékenység természetesen a Görgeyé, akinek Mein Leben und Wirken-jénél becsesebb olvasmányt, különösen a mai háborús időkben alig nevezhetnék meg. Mint gyermek olvastam el először, és még most is, deresedő fővel ez a csodálatos könyv elkísér minden utamra, csak úgy, mint a Gazdátlan levelek. Mint író igen sokat tanultam belőlük, talán mindent, amit tudok, nekik köszönhetem; sőt néha olyan dolgokról is elképzelem, hogy megtanultam belőlük, amelyeket a sors megtagadott tőlem. Nyugodtság, kristálytiszta logika, humor, drámaiság, közvetlenség, előkelő fensőbbség, szatíra, lüktető menet, igazságszeretet, sőt romantika: vajon melyik író lehet el nélkülök? Azt az írói hatást, mikor Görgey, bevégezvén két kötetes védekezését, pointnak így szól: «És most: audiatur et altera pers», és lenyomatja Kossuth widdini levelét, nehezen lehetne elfelejteni; nem olvastam regényt, amely ennél erősebb és merészebb akcentussal záródott volna le.
Benedeket mint írót javarészt csak feleségéhez küldött leveliből ösmerjük, barátaihoz írott leveleiben a katona elnyomja a magánembert. Mint líra ez a levélköteg bizonyára érdekes, de a történelem emberei mégis csak jobban érdekelnek az ő históriai viszonylatukban. Ám, e levelekből is sok, Görgeyvel rokon vonás sugárzik ki, így közvetlenségé, gyors színes jellemfestése, novellisztikus érzéke, és nem utolsó sorban a humora, amely mindig csípős, mint szülőföldének, Sopronnak a szelei. Ám azért az ő szatírája nem tud a Görgey félelmetes gúnyjáig emelkedni, aki, amikor azt írja az első ágyúlövésnél menekülő nemzetőrökről, hogy «festői csoportokban» vonulnak el előtte, vagy, aki mikor az életéért aggódó Kossuth küszöbére fekszik le aludni: egész a diabolikus humorig emelkedik. Benedek a leveleiben bizonyára inkább az, amit magyar írói talentumnak nevezünk, mint Görgey; felfogásában sok a keleti vonás, a szín, a hangulat, a fatalisztikus emelkedettség; detailjai kiterjeszkednek a legapróbb részletekre, még a különböző kutyáinak is megkapjuk a pontos tollrajzát. A néplélekhez azonban mégis Görgey jár közelébb, és mikor például Világos alatt azt fejtegeti, mért nem adta volna meg soha magát az osztráknak, és mért az orosznak: az egész ország dacosan naiv romantikáját tudja visszatükrözni, amire Benedek eszközei távolról sem képesek. Benedek írásaiban mindig csak őt magát találjuk meg, Görgey tollát egy nép láthatatlan keze vezeti.
Mért gyűlölte ez a két ember a tollat? Nem volt ebben egy csöpp irigység, a legnemesebb fajtából való irigység, amely így próbálta magát kárpótolni azért a földi sorsért, hogy toll helyett kardot kellett forgatnia? Jól esik elgondolni ezt a valószínűtlen magyarázatot, különösen annak, aki a toll tisztelésében növekedett föl. Vagy a lángelme univerzalitását jelentené ez? Vagy, ellenkezőleg, azt, hogy írni tudni nem jelent tehetséget; a tollforgatás magától értetődő funkciója a magasabb intellektusnak? De így van-e csakugyan? Ki mer rá hitet tenni?

*

    Ha valakiben volna kétség, hogy Görgey és Benedek közt ki volt a nagyobb elme, azt meggyőzik a bukást követő korszak eseményei. A két pálya, amely kezdetben együtt haladt, aztán széjjelágazódott, a végén ismét közel kerül egymáshoz. Mind a két férfiúval szemben az utókornak expiálni valója van, mind a kettő éveken át félreösmerve, sokaktól meggyalázva, sőt átkoktól kisérve élte a maga kis vidéki életét. Mind a kettő tudja, hogy történelmi méltatlanság esett meg vele; mindegyik emelt fővel járja a Golgotát. De, míg Benedek elzárkózik s a hallgatásba gubózódik, addig Görgey a Gazdátlan levelek-ben a filozófia olyan magaslatára emelkedik, amelyre Benedek nem tudta volna követni. Belőle a magányosság, az öregség, a szenvedés, kincseket vált ki, amelyek túlemelkednek Viktring falain, és a hazai történetírásnak is új irányokat adnak. De, az egész világ történetírásának is kevés oly szép mondata van, mint a Gazdátlan levelek-nek ez a pár sora: «Minden történeti katasztrófának a maga egyéni áldozatai kellenek. Sorsának talán messze jövőre balrafordultáért a nép mindig csak egyeneseket tehet felelőssé, minthogy, amely nemzet konkrét «énül» önmagára vetne, a saját nemzeti életének fonalát legott ketté szakítaná.» Ki látott bele mélyebben, öntudatosabban egy nemzet, sőt mondhatjuk: a nemzetek biológiájába? És ki jellemezte élesebben Világost ennél a pár szónál: «A világosi fegyverletétel nem volt egyéb a helyzetnek konkrét, megrendítőleg való és valódi kifejezésénél?» Vajon ma ki nem találná meg Világosban nemcsak a 48-as események, de az egész magyar nemzet minden erényének és hibájának a mikrokozmoszát?
A Gazdátlan levelek egy csodálatos, megfordított politikai végrendelet, amely a letűnt és nem az elkövetkezendő kor irányát szabja meg. Akármilyen furcsán hangzik is, benne kapjuk meg a szabadságharc lényegét, míg maga a forma kint, évek hosszú sora előtt, a harcmezőn alakult ki. Görgey életének a befejezése méltó a kezdethez, mert végig emelkedő vonalú és a tragikumot hordja a méhében; Benedek pályája már 1866 előtt befejeződött, és az öregség emberi, de nem drámai okával magyarázódik meg. Természetesen, mindig kérdés marad, szabad-e az egyén tragikumával egy nemzet történetét megmérni? Ám, az egyént csak úgy bonthatjuk elemeire, ha az esztétikai oldal felől közeledünk hozzá. Ez az esztétikai utazás úgy Görgeyhez, mind Benedekhez könnyű és hálás: azzá teszi a jellemük, az erkölcsi világfölfogásuk, és a tiszta lelkiismeretük.