Sajó Sándor: Add nekem…, Szülőföldem dalos tája, Vén legény dala

Sajó Sándor:

Add nekem…

Add nekem e kis fényképet,
Arczod mását add nekem,
Búnak, kéklő messzeségnek
Enyhítője hadd legyen.

Olyan édes lesz ez emlék
Bús magányom percziben;
Álmodozva, hogy szeretsz még
Hadd remegjen meg szívem;

Hadd higyjem, hogy aki voltál
Az léssz mindig énnekem,
Hogy hűséged tiszta oltár
S bájad győz az éveken.

Gyönyör, bánat, ifjú vágyak
Lobogtassák lelkemet:
S ősszel is még, bús napokban
Én tavaszról álmodozzam,
S síromig szeresselek.

1892

Sajó Sándor:

Szülőföldem dalos tája
Magyarország bús határa;
Habjai a halk Ipolynak
Ott a völgyben sírva folynak.

Az a szép völgy hej! Mostanság
Szomorú nagy daltalanság;
Hallgat a nép nagymogorván,
Köd borong a hegyek ormán.

Síró folyó, felhős bércek,
Veletek de együttérzek!
Lelkem, mint a tél sirálya
Száll az ismert, kedves tájra.

Lesz tavasz még, lesz még nyár is,
Száll ara még más madár is!
Adtunk könnyel, veszünk vérrel:
Lesz még szőlő lágy kenyérrel!

Sajó Sándor:

Ifjak és lányok
Egymásba szeretnek, –
Öreg koldusnak
Alamizsnát vetnek.

Szerelmes párok
Ölelnek, csókolnak, –
Öreg koldusnak
Menni kell maholnap…

Jobb is, ha elmegy, –
Szívét minek bántsa
Mások csókjának
Forró csattanása?

Bolond világ ez, –
Minek annak várni,
Ki már nem tudja
A bolondját járni?

Aki okos lett már,
Lefekszik és – hallgat…
– Nincs jog élni,
Csak a fiatalnak!