Erdélyi János: A magyar népdalok [XII. rész]

IV. Sokat mellőztem eddig nem szívesen, csakhogy maradjon hely az itt következőkre is. Értem a nyelv használatát és költői kezelését. Ha előlegesen gondoskodunk, hogy a népdalok vidéki szóejtések szerint gyűjtessenek és adassanak, most szép kincset tudnánk összehalmozni a nép nyelvéből, mely azért nagy fontosságú, mert régibb az írói nyelvnél, és sok tekintetben lehetne hozzá folyamodni eligazolásul1.

    Lelünk a népi nyelvben sok olyat, mi a mívelt nyelvtudomány nem javasol, vagy nem tanít, de miből okszerű bírálattal mehet be valami az írói nyelvbe, legalább itt, hol éppen jellemzés miatt szükségesek a népi formák. E sajátságok egy részről a hajlítás és ragozásban történnek, más részről pedig a kihagyásokban vagy ezzel ellenkezőleg a szaporításokban.

    Hajlítási eltérések már, hogy az igékre nincs tekintet, vajon ikesek-e vagy nem; miért a két rendbeli igék egy forma szerint hajlíttatnak, noha olykor törvényszerűleg is, de minden rím, jó hang és ritmus határoz el; s ezért van mind hiba, mind rendszerszerűség. Ha például rímet kíván e szó: ülne, reá vonja az ikes igét, fürödne, fürödnék helyett. A nép mindig így ejti ki: megtelik a pince, de azért így hajlít: teljen (és nem teljék) kedve irigyemnek. Így vannak: essen, érkezzen, bővelkedjen, essék, érkezzék, bővelkedjék helyett; ellenben tiszta igegyökök úgy használtatnak, mintha ikesek volnának, például: hadd szóljék. A törökön vágjál (vágj h.) elől. Inkább engem a rózsámhoz elvigyél (elvigy h.), holott néhol még a sziszegő gyökűekben is szigorúan megtartatik a szabály, p. kárt veszesz. Ennél azonban, mert itt már tudjuk a törvényt, sokkal nevezetesb az ít végzetű igék hajlítása, miszerint a foglaló módban a törvényes j képző megmarad, sőt ez rokonítja magához az ige vég t betűjét; például

Boríjjon el a temető.
Takaríjjon szárnya alá.

    E formának eredetileg így kellene állani: borít-j-on, mert a j a foglaló képzője; de a szokás úgy akarta, hogy megmaradjon a törzs és így ment törvénybe is, mert amúgy nem volna különbség jelent és foglaló mód harmad személye közt; mindamellett úgy látszik, hogy ez a boríjjon nem éppen dísztelen, sőt a gyakori sok s hangnak elkerülése miatt, mi egyik vétke nyelvünknek, nem ártana használatba venni. De van e szokásnak is kinövése, mert egy dalban bemutassuk áll bemutatjuk helyett.

    Csakugyan j hang váltja fel az sz hangot is néhol, pl. szakajtottam rózsát, fehéret, szakasztottam helyett, mi legalább itt, mennyiben az első szótagban is előfordul már az sz hang, igen jól jön ki. Az említett ít képző ét alakot vesz a palóc kiejtésben, például: megszólétja, megszólítja h.

    A szenvedő formának t hangokkal túl a rendin bővelkedő hajlítása még bővelkedőbbé tétetik a népnyelvben gyakorta és nyúzattak helyett olvasunk nyúzattattak-ot, mi oly igékben, melyek t betűn végződnek gyökileg, vajmi förtelmes keményen hangzik. Csudálatos, hogy a múlt században oly kapós ődik, ődik, mint enyhítő helyettese a sok tattatik, tettetik-nek csak elvétve, de ott sem minden igaz ok nélkül fordul elő, például:

E sok szenvedés tán megjutalmazódik.

Egy helyen van gonoszul használva e forma. Buga J. éneke végin: tengődek, mi tengődök lehetne, ha nem tengődöm volna. De itt látszik, hogy a rím szorította meg a költőt; valamint egy más dalban is, hol a tatik képző fölösleges ebben: juttatik, mert a jut éppen ilyen foganattal és értelemben állhatna ott egyedül is. Néhol fölösleges az ik, mint e szavakban: hervadik, hullik, melyeket csak ferde szokásnak vehetni a rendezetlen népnyelvben.

    A határozatlan mód harmad személyragos formájának elrontott alakja: innya, irnya inni, irni h. is fordul elő, de dunántúli vidéken már fonnya is van fonni h. mi tuúl a rendin rossz. A palóc tennyi, mennyi, tenni, menni h. csak lágyított forma, mint szeretyi, gyivó, gyükör: szereti, dió, tükör h. Sajátosan használják csángó dalaink a lesz ige lenne idejét, volna segédige helyett. Például: fejem meg szem őszült lenne. Gyenge piros orcám meg szem hervadt lenne2.

    Nem látszik, hogy szorosan venné a népköltészet a határozott és határozatlan igeformákat, azért határozatlan tárgyejtéshez könnyen tesz határozott igét, például: Áldja meg főképpen (az) atyákat, anyákat. Ekét és boronát ő forgatja. (A) barázdát forgatja.

    Van példa ős képzőjére is harmad személyben a határozott igének; úgymint:

Más is van még a faluba,
Mégsem ugati a kutya.

    Én ezt az i képzőt ezért tartom ősnek, mivel azon régi álláspontra viszen vissza, mikor még egység volt a nyelvben, s mind a fen mind az alhangú igék egyenlően ragoztattak. Különben is az i hangzó, mint középhang, egyiránt mehet mind kétféle hangzású igéink után; s az ugati éppen oly törvényes, mint az éri vagy más fenhangú igék; s hogy a mai ja végzet igen könnyen fejlődhetett ki az i hangból, elhisszük, gondolóra vevén az i hang természetét, melyből j hang o, u hangokkal együtt igen sokszor fejlődik ki, például: ig, jog, irogat, jorgolat, ihász, juhász, ihar, juhar. Ily úton lett a ja is az i-ből: ugat-i, ugatja, ad-i, adja.

    Még az igéknél általánosan, legyenek fen vagy alhangúak, megmarad az i rag, de neveknél már nem. Itt nyelvtudományilag egészen ki van küszöbölve az i, és fenhangú név után e járul; mély hangú név pedig a, ja ragokat fogad el. Emez uralkodó törvény és szokás dacára sem ment ki divatból az i (ü. ő.) harmad személyrag a népnél. Példák: Annak van most becsüeti, kár hogy eredeti, attul fájul a feji.

    Ezeket mind becsüete, eredete, feje formákban isméri a nyelvtudomány, hol az e semmi egyéb, mint az i-nek átalakulása, mind a mellett sem irthatá ki az efféle s ezen alapra viszonyló formákat: örömiben, röptiben; sőt vannak egyes szók, melyek csak így hangzanak jól életben és legműveltebbek ajkain, mint a népén, más a tojás széki, és más a bíró széke; ellenben ha sok e hangzónkra emlékezünk, nem ártana vagy i-vel mérsékelni azt, vagy megjelölni és saját kiejtésre venni a közép e hangot, mint a borsodiak egy része.

    A kihagyások legszokottabb jelenetei a népnyelvnek mindenütt, midőn betű vagy egész szótag kiugratik, rend szerint rövidség kedveért. De megvan ennek ellenkezője, a pótlás is. Mindkettőre néhány példát!

    Kihagyások mindjárt az effélék: arany-ezüstért, epedség- fáraddságban, hol az utoljáró csak az utóbbinévnél használtatik, de az elsőbbihez isértetik. Ezt átvevé már az írói nyelv és sok ismétlést elkerül általa. Lényegesb kihagyás azonban ezeknél, mikor az utoljárók végbetűi elmaradnak, például: Csak a szívem jár érted gyászba (n), nincs ország, melyér (t) odadnám, nem tudom hány van ezerbe (n), nem vág a minket földhö (z).

    Mindezek vétkes kihagyások mailag, de igazolhatók, mert régi nyelvre mutatnak. Ugyanis a be, ér, ha utoljárók egyszersmind gyökök; s a be (ba) használata ben (ban) helyett oda mutat, mikor még nem volt meg az a különbség a kettő között, hogy a be mozgást (hová), a ben pedig maradást (hol) jelent. Így nem tétetik különbség a tiltó se és tagadó sem között. Ha egyszer már fordult elő tagadás, mindig se, ne áll másodszorra. Az ér, mint ige használtatik, s a később hozzá toldott t (ért) a célosság eszméjét fejezi ki, mert vízért megy, annyit tesz: oly célból megy, hogy vizet hozzon. De a becs az érték, mindig az érben magában fekszik. A ho (hö) szintén gyök; belőle van a hoz ige, miért hoz valamit, rendesen befoglalja magába az én felém való közeledést, melynek ellenkezője a visz. Alig ha nem ily törzsre tarthatunk számot a utoljáróban is a palócoknál. Nincs szebb állat a gyenó (l).

    Mert hogy a vál, válik ige a (jó) utoljáróval közel rokon, bizonyos. Ilyen régi törzse a ne, la, ha is, melyekből a néz, lát, hall igék támadnak s különösen a két első rövidítve is adatik első személyben, pl. lám, melynek mindtájára lett túl a Dunán ne gyökből a nám.

    Nevezetes kihagyásokat igéknél csak néhányban lelünk. Okda némelyekben a kihagyásnak az l betű gyakori kiugratása, mint szőke szölke, hót holt, vót volt h. köö köll, kell h. Így jöttek létre a vóna és kéne, volna, kellene h. de még azok is megrövidültek, és olykor csak vón és kén formában láthatók. Egy dal ezen sora: „Más is elvett volna engem” így is daloltatik: Más is szeretett vón engem.

    Nem tom (tudom) mire vélni. Végig mék (megyek) az utcán. Ezekhez való még az életből: bám (bánom) is én. Mért, miért h. Más , so, máshová, seho h. , jö h. Csángóknál micsó, micsoda h. nálunk ugyan az néha micsa.

    Élet és költői szükség látszik az ily nemű kihagyásokban, gazd(a)uram, ifj (u)asszony, od(a)adnám, fogadj (a) isten; s ha kell, a népköltő, ki csak kimondásból isméri a nyelvet, ily rímeket ád:

Ki szívesen lát egyirán (t)
Délben, estve, reggel korán.

Hatjson el a sárga halá (l)
Takaríjjon szárnya alá,

Megkötözik Gyuri Bandit kötélle (l)
Úgy kísérik szolgabíró elébe.

    Szókötésbe vágó kihagyások az ilyenek: számtalan borulok, azaz számtalanszor, szertelen fáj, szertelenül helyett. Mint mondatik vasárnap e h. vasárnapon, úgy csütörtök is e h. csötörtökön. Elmarad a re utoljáró ebben:

Hej violám enyém lesz
Esztendő ilyenkor.

    Olyan ez, mint holnap ilyenkor. Éj nap áll éjjel nappal helyett. Az a szépen marad el ezekben: most (a) szerencse abba ejtett; világ haszontalanság, a világ h. Se való se helyettes i képzőt nem használ ez a hely:

Köszönöm hívséged
Hozzám (való-i) szívességed.

    De a kihagyásokból elvégre nagy nemű szólásformák erednek, melyeken változtatni nem lehet, habár nincsenek is mindig jó nyelvtani egyenruhában, mint fogadj isten! Isten, jó nap! Úgy se! vagy uccse! Hogy szántsa (mennykő vagy ördög) keresztül! s ide tartoznak a magyarnál elharapózott káromkodás tisztességesebb alakjai, pl.

Zsidó asszony, a lelkedet!

    Szorultságból látszik az ily kihagyás: hervadó hervadandó h. A rövidítésnél sokkal ritkább a szaporítás. A mi van, az is csak jó hangért történik, például: istrázsa, goróf, derága, csángóknál ijány, jány vagy lány h., abban pedig valami nagyobb szerű szólamlást vél a népnyelv, ha mássalhangzó előtt is meghagyja a z betűt a névszóban pl. nincs ez világon drágább kincs. Feljön még az nap is. Gyakran a tagadó sem régi elemeire osztatik fel például: akkor is csak nem jön, még is nem elég. Akkor sem, még sem helyett.

    Vétkes szaporításul csak egyet lehet tekinteni a dunántúli nyelvben, mikor a tulajdon nevek eleibe névszó járul; példakép: isten Ádámból az Évát formálta, a Miska, a Gábor Éva. Vétkes pedig ez azrt, mert teljesen idegen; igaz magyar embert megüt, s a német der die das-ra emlékeztet. Az ilye alaphibák becsúszása nagyon korcsosodásra mutat, mint a glázli, roszprádli egyes szavak használata, mert ez csak a nyelv anyagához, testéhez tartozik, amaz pedig lelke ellen vagyon annak, miért a dunántúli sok a, az tulajdon nevek előtt, lélek ellen bűn a nyelvben. Nem helyeselhető szaporítás még a dunántúli nyelvben az ilyen: hugám húgom helyett, mivel akkor a birtokrag nélküli törsz huga leszen, mi Tisza mellett harmad személyragú már. Mind a mellett nem hinném, hogy másod személyben dunántúli magyar is hugádat mondana, pedig úgy kellene, ha következetes akar lenni magával. Egyébiránt a két nagy vidék közti különbséget a nyelvben itt elő nem adhatjuk, s még csak ennyit mondunk: hogy a hol a tiszai dal ej haj! felkiáltásokat használ; a dunai rendesen ej huj-t mond; a minthogy az újabb irodalom is dunántúlról vett fel sok, egy ideig elhanyaglott u, ü hangot, a rul rül, maguk, sorsuk-féle szólásmódokban; s bizonyosan hangzóink változatossága és az értelmi szabatosság is nyert vele.

    Vannak oly eredeti módjai a mondatalkotásnak, melyek eddig szokatlanok vagy más szokásból kimenvék, p. égig nagy, intlek bús szívemre megfelelsz azokra, én felelnék arra; mi annyi mint jót állok érte, számolok, számot adok róla; megtapasztalom melleden rózsádat, megtapogatom h. Teli kacsintanám. Hajtson el a határ. A garadra ugyan (igen) felöntöttél. Ki jól iszik benne (belőle). Leiratom képedet, honnan képíró. Szkelyeknél ir azaz vág, honnan irt, irtás. Énekre indulni, azaz énekhez kezdeni. Szövetséget vetet, Bátor (akár) világos virradatig. Dolgom iránt (felől) arra igen rá érnék. Kárt veszesz, vallasz h. Hitelemet papírosra teszem, magamat kötelezem. Kedvet nem veszen (kap h.). Pedig csak arra esel (jutsz). Nagy sok kereszt rakás, nagy szépen, igen helyett. Őz után nem nyargallak, kiható értelemben, Oláh Gerő dalában. Szüntelen a rip, rop, honnan: ropni táncot. Öreg anyám, nagy h. Hozzád hajtom (fordítom) szavamat. (Menyasszony búcsúztatása.) Szerit tenni valaminek, szert tenni valamire h. Vízi betegségtül hasznos; haszonos szer a podagráról, podagra ellen h. vendégségtől járni. A vizet borra változtatja, borhelyett. A poharat vigyázza; gondjainkat igyuk félre. Vizet bor változtatván. Sort iszom én. Velem is foly vígabban. Úgy megiszik bújában. Kapom magam. Jó vagy velem veszekedni, azaz tudsz, képes vagy. Ennyit e részbe is figyelemgerjesztésül.

/1/ E célra semmi sem volna jobb, mint ha kik ezután fognak gyűjteni dalokat, ügyelnék a nép szójárást, s legalább egy két dalt írnának le szerinte, melyből aztán szabályokat vonhatnánk el, használandókat a netalán következő népirodalomban, mi újabb lépés volta e vállalat tökélyéhez.  

/2/ A csángók kiejtése különösen az s és sze hangokban nem levén pontosan közölve, elvileg nem tudjuk eldönteni, hol és mikor használnak ők sz vagy c hangot a mi s és cs hangjaink helyett.

folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf