Gyóni Géza: A mi ünnepünk

Akármennyire is optimisztikusan nézünk is végig közállapotainkon, mikroszkóppal sem találunk olyan megnyugtató és bíztató képet, amelynek láttára az öröm zászlóit húzhatnánk föl házainkra, s amelyeknek láttára örömmisére húzathatnánk meg a templomok harangjait. Ezek a harangok elszoktak már a nemzeti öröm hirdetésétől, haragosan zúgó árvizek bömbölésére szoktak megkondulni, s a házak is elszoktak már az ünnepi lobogók viselésétől, mert meggörnyedtek a teher alatt, amit a súlyos esztendő rájuk rakott.
    Vigasztalásnak nem sok, elégtételnek meg éppenséggel kevés, hogy a súlyos megpróbáltatások nem pusztán a magunk hibájából szakadtak fejünkre, ámbár van azok közt olyan is, amit okos politikával és munkával kikerülhettünk volna.
    De ki beszélhet itt okos politikáról, mikor azt, aki eredményeket tudna elérni, dühös fogcsattogások kárhoztatják kényszerű tétlenségre, s azt, aki nemes ambícióval és cselekvésvággyal lép ki a közélet fórumára, sáros gyanúsításokkal kergetik vissza az improduktív kesergésbe.
    Szent István kora óta nem szűnt itt meg a nagy és elkeseredett harc a jobb világ akarói és munkálói és a régi rossznak fenntartói között. Jaj annak, aki itt reformálni akar, vagy reformokról álmodni is merészel, rögtön előrontanak a vén tradíciók sűrűjéből az őskultusz kövér papjai, és agyonveréssel fenyegetik azt, aki másképp szereti a hazát, mint az ő tízparancsolatuk diktálja. Jaj annak, aki ki meri mondani, hogy másképp is el tudja képzelni a magyart, mint fokossal és árvalányhajjal, rögtön ráütik a Júdás-bélyeget, és rögtön keresik zsebében a harminc pénzt, amelyért a hazát eladta. Jaj annak, aki nem elégszik meg a bajok és nyomorúságok megállapításával és a rajtuk való siránkozással, hanem azok forrásainak betöméséről is gondolkodni mer, rögtön rádobják az országháborítók vörös palástját, és vesszőt futtatnak vele, amíg vagy megtér, vagy megőrül.
    Szent István kora óta csak a nevek változtak itt, a lényeg és a dolgok ugyanazok maradtak, s az összeütközések a más hitek vallói és más eszmék hirdetői közt éppen oly pogányok és vérre menők, mint Kupa (!) korában.
    Az a jobb kéz pedig, amelyet egy boldogabb kor éppúgy szentnek tisztel, mint a hívők serege István király jobbját, ma még talán valamelyik nyomortanyán játszik öntudatlanul a bölcsője rongyaival, vagy talán már itt is munkál köztünk, de az egymás gyűlöletétől homályos szemeink még nem vették észre.

Bácskai Hírlap 1913. augusztus 20.