Sajó Sándor: Harangszó az Ipoly partján, Kakukkfűillat, Szülőföldem szép határa
Sajó Sándor:
Harangszó az Ipoly partján
Odaát az Ipolyon túl
Lágy harangszó hangja kondul,
Méla völgyön szétsimulva,
Zsongva, zengve, bongva, csengve
Leng a légben, száll szívemre
S vonja lelkem messze múltba:
Benne zendül gyermekségem,
Benne zendül ifjúságom:
Lágy harangszó réges-régen
Épp így kondult Ipolyságon,
Völgy ölében szertehangzó,
Hullámozva föltarajzó,
Száz emlékkel szívre rajzó
Ismert édes szép harangszó…
Kicsi város, nagy határ…
Jó a játék, szép a nyár;
Szép a játék, ha bujósdi
S a szokás is, bármily ósdi:
Hogy akármily messze jár is,
A pandúr is, a zsivány is
Ebédelni hazajár…
– Kongatják már a delet,
Érjük utol, ha lehet, –
Pandúr, zsivány, itt a dél!
Akinek van fürge lába,
Szedje jól föl a nyakába. –
Még harangszón hazaér!
– Ne hagyd abba, jaj ne még!
Ha elhallgatsz, nincs ebéd!
Anyánk hangja már keres,
Tányérunkon hűlt leves…
Félig fúlva, félig gyúlva
Mikor végre hazatoppan:
Szó zuhog az ifiúrra,
Anya szeme vészre lobban
Anya szava vészkiáltó,
De a szíve megbocsátó,
Szava sújt, de szíve véd, –
S fődolog, hogy van ebéd!
Ünnepreggel. Szép harangszó,
Ifjú szívet vágyra ajzó,
Égre lengve, szívre zsongva
Áhítatra hív templomba…
A harang oly lágyan zengő,
És a tájék oly merengő,
És az ég oly tiszta kék, –
És a hangok kergetődzve,
Mint pillangók kék mezőkre,
Könnyű szárnyon és vidámon
Ömlenek magasba szét…
S a harangszó dallamán
Mint egy égi zeneszóra
– Mint mosolygó égi álom
Testesülve földi tájon –
Lépdegél egy ifjú rózsa,
Szép virágszál, drága lány;
Ifjú rózsa, piruló,
Szerelmemnek viruló, –
Nézem – s lelkem halk vidámság,
Csupa édes szép imádság;
Beharangszó kondul-zendül,
S ami égre száll szívembül,
Azt az érzést – gingalang –
Zsongva-zúgva, bongva-búgva
Zengi mind a négy harang…
Harangszó az Ipolyon túl,
Tudom, sokszor gyászra kondul:
Kéklő égbolt elborul,
Fényes szép nap alkonyul,
Szép vidám nyár búsra őszül
S már sok gyászból ismerősül
Zúgó-búgó bús harangszó
Messze tájon ellebeg,
Mint az égen elviharzó
Barnán szálló fellegek…
– Egyszer is, tán nemsokára,
Így bong majd a hangok árja
Nagy, komor gyászt zengetőn,
Mikor én már meg se hallom,
Ha fejem öledbe hajtom,
Szülőföldem: temetőm!
Elmúlásról gingallózva
Szól majd mind a négy harang,
Hangok árján ringatózva
Száll a földbe bús koporsó, –
S mire elhal az utolsó
Bugyborékló méla hang:
Lelkem is már messze lengve
Száll a kéklő végtelenbe,
Végtelenbe, titkos égbe,
A jó Isten közelbe,
Mint szelíd, fehér galamb…
Sajó Sándor:
Kakukkfűillat
Kakukkfűillat leng a fuvalomban
A régi kedves szűk utcákon át;
Rád gondolok és keresem a porban
Bús koldusként a lépteid nyomát.
S behunyt szememnek égi látományul
Egyszerre felgyúlsz, földi tünemény:
Kibontakozva múltak fátyolábul
Ragyogón, ifjan tündökölsz felém.
Rád mosolyognék s könny csillan szememben,
Néznélek és már ellebbensz tovább,
Mint szent emlék, mely felrezdül szívemben
És halkan száll a kéklő tájon át.
S bút érzek, olyant, mint napfény sütötte
Tengerszem érez erdős völgy ölén,
Ha felhőfoszlány röppen át fölötte
S árnyékot lebbent alvó tükörén…
1921
Sajó Sándor:
Szülőföldem szép határa
„Szülőföldem szép határa,
Meglátlak-e valahára?” –
Így tanultam, gyerek voltam:
Szót szavaltam, dalt daloltam,
Azt se tudtam mit jelent…
Ott a völgyi szép határban
Erdőt, mezőt vígan jártam,
Hímes réten, erdőárnyon
Velem járt ott ama tájon
Ifjúság és szerelem.
Hívogat még az a tájék,
Szívem most is odafáj még.
Temetőben, süppedt sírra
Leborulnék most is sírva
S odamennem nem szabad.
Szülőföldem szép határa,
Rab vagy te most, én meg árva;
Nem úgy van már mint volt régen.
Bús szívemmel sírva kérdem:
Látlak-e még valaha.
Szülőföldem Isten hozzád!
Jaj, nem vagy már Magyarország!
Lesz tán még úgy, mint volt régen,
De én azt már meg nem érem,
Én addigra meghalok…
