Mikszáth Kálmán: Drégely
Szép helyen áll. Jobbra az egymást sűrűn váltogató hegy-völgy képezte hullámok fölött látni Nógrád csúcsát, a Dunára dűlő hegyeket, Naszály széles bérceit, a környék menkőfogóját, Szandát, a bujáki magaslatokat s a sötét Mátrát. Innen át balra kéklenek a besztercei hegyek, melyek félkörben kanyarodnak le a csabraghi hegycsoport délkeleti sarkáig a vár elébe.
Hogy mikor épült Drégely, teljesen a homályba vész. – Először bukkan fel a neve, midőn Albert király odaajándékozta Dénes esztergomi prímásnak. Azóta a prímások birtoka s igen jó karban tartják. Bél Mátyás szerint két várból állott, a külsőből és belsőből. A belsőbe kősziklából vájt oly szűk ajtó vezetett, hogy ha két őr elállotta, sem kijönni, sem bemenni nem lehetett rajta. Az udvaron száz öles, kőből kivágott kút adta a vizet, a várak eme becses italát.
1552-ben Ali, a vitéz budai basa, bevévén Veszprémet, győzelemittasan igéré szultánjának:
- Addig meg nem nyugszom, míg Egert is be nem veszem.
A szultán visszaizente neki:
- Az lesz a legszebb boglár győzelmi koszorúdon.
Tehát Egerre fájt az Ali foga, de előbb Egernek a segítő várait kellett meghódoltatni, hogy aztán nyitva legyen az út. Drégely ellen indult.
Drégelynek abban az időben két parancsnoka volt: Szondy György és Békefalussy Gergely. Az utóbbi szerencséjére nem volt otthon, vagy hogy szerencsétlenségére, mert ma talán az ő nevét is költők balladái tennék fülbemászóvá, dicsővé az utódok előtt.
Szondy volt csak otthon. Mihelyt az ellenség érkeztét megtudta, összehívatta a várbeli asszonyokat, gyermekeket.
- Ti pedig készülődjetek fel és hagyjátok el a várat, hogy semmi se legyen útban, hogy semmi se puhíthassa meg szíveinket.
Szedték a cókmókot asszonyok, gyerekek, csak két kis apród, Szondynak kedvence, veté magát a vezér lábaihoz: hagyja őket mellette.
- Nem lehet, – mondá szigorúan a vezér – mert nehéz napok jönnek, nem nektek, gyermekeknek valók. A várat nem adjuk oda, csak a halálunk után.
- Mégis engedj minket jó bátyánk melletted! – könyörgött a két szöszke fiúcska.
- Jó, hát maradjatok kedves cselédkéim! – s a homlokán csókolta mindakettejüket.
Másnap már ott volt az ellenség, nagy hévvel kezdvén az ostromot, ámbár mint Tinódy énekli: «Négy álgyúja, hat tarackja neki csak vala».
Nem igen lehetett jól fölkészülve, mert az első ostromok nem sikerültek; sok török veszett el s egészen hasztalanul. A hatalmas falak sérthetlennek látszottak. Már-már kifáradt az Ali türelme, midőn sátrába jelentkezék Piger nevű oroszfalvi varga.
- Mit akar a kutyahitű gyaur – kérdezé a basa kedvetlenül, – talán az én bőrömet akarja kicserezni?
- Erővel veled akar beszélni, kegyelmes úr – mond a szolgálattevő tiszt, Tahir aga.
- Mondd meg neki, hogy nem érek rá. Beszélje el neked, mit akar.
A varga elégedetlen volt odakünn a válasszal.
- Sok idejébe fog az a basának kerülni, hogy most rá nem ér.
- Közöld velem, jó ember, a dolgodat.
- Úgy? Láttad már te azt, vitéz aga, hogy egy turbánt valaki a lábára húzott voltan szandálnak?
- No, azt ugyan nem láttam.
- Hát én sem mondhatom el a lábnak, a mit a fejnek szántam.
Az aga dühbe jött. «Ejnye pokolravaló tisztátalan állatja» s kihúzta a handzsárját: «mindjárt a fejedet viszem be a fejhez».
Szerencséjére éppen a basa jelent meg az ajtóban, s inté, hogy eresszék be a vargát.
- Mit akarsz? Röviden beszélj!
- Hatalmas basa, tudd meg, hogy az én apám kőműves volt, ő építette a vár egy részét.
- Boszorkánymester volt, mert úgy építette a falakat, hogy a faltörő kos, az ágyúgolyóbis nem árt nekik.
A vöröshajú varga vigyorgott.
- Okos ember volt az én apám, mert egy helyütt olyan gyengére építette, hogy egy óra alatt tönkre tehetnéd.
- Ne fecsegj nekem itt apádról, gaz kutya, hanem mondd meg, hol az a gyenge hely.
- Igen uram, de ez nekem az örökségem. Beláthatod hatalmas vezér…
- Mindent belátok. Annyi aranyat kapsz, a mennyi a bőrödbe fér, ha igazat szóltál. Esküszöm neked Allahra.
A varga megnevezte a kapu alatti tornyot, leírta annak építési gyöngeségeit s fontos rendeltetését a várbeliekre nézve: megjelölte pontosan a helyet, a honnan, mint a kártyavár, rögtön összeomlik.
- Jól beszélsz varga. Miféle származás vagy?
- Német vagyok.
- No hát csak maradj itt a táborban; megkezdjük az ostromot a te fecsegésed szerint; ha nem jól talál elsülni, arra az esetre is megkapod az útravalót.
Nyomban neki szegezteté Ali az ágyúkat a kaputoronynak… és igazat mondott a varga, a torony, melyet kétségbeesetten védelmeztek Szondy katonái, kis idő múlva összeomlott, maga alá temetvén Szondy sok katonáját s legvitézebb alvezérét: Zoltait.
Ezzel el volt dőlve a vár sorsa. Ali csodálkozott, hogy Szondy nem adja meg magát. Várt egy kis ideig, aztán megsajnálta: «Kár volna azért a derék vitézért. Nosza küldjetek el az oroszfalvi papért».
Márton, az oroszfalvi pap, nagy diplomata lehetett, mert nemcsak Szondyt értesítgette fehér kendő lobogtatással az ellenség állásáról, hanem az Ali bizalmát is bírta.
- Eredj te becsületes pap Szondy Györgyhöz, az én képembe. Mondd meg neki illő szavakkal, hogy kár volna az ő életéért, adja fel a várat, ha már nem védhető. Amíg védhető volt, bizony nem üzentem. Vitéz a vitéztől nem kívánhat gyávaságot, arra nem bíztatja, de mire való az oktalanság a hősködésben?
Elindult Márton pap, Szondy jó kedvvel fogadja
- Éppen te kellesz most, Márton, jó barátom. Az ég hozott ide.
- Az ég hozott, de Ali küldött. – S átadta az üzenetet saját rábeszélő tehetségét sem kímélve.
Szondy a fejét rázta.
- Ali becsületes ember, hanem én is az vagyok. Az üzenet, amit hoztál, nem ér semmit, hanem azért mégis jó, hogy eljöttél. Meggyóntatsz bennünket, akik még életben maradtunk. Talán csak nem veszi az egyház rossz néven – tette hozzá a rettenthetetlen hős tréfálkozva – hogy a török követnek gyóntunk meg.
Mikor az oroszfalvi pap meggyóntatta a várbelieket, még egyszer megkérdé:
- Semmit se üzen kegyelmed Alinak?
- De igen. Naplemente előtt ott lesz az üzenetem.
Azzal elbocsájtván Mártont, teljesen elkészült vitézeivel a halálra. Ami becses, értékes dolog volt a várban, olyan, mely valamiképp az ellenség erejét növelné, összehordatta az udvaron egy garmadába és meggyújtatá, szép, kevély paripáit elővezetteté és egyenkint átdöfte. Ne üljön azokon soha ellenség.
Majd kiválasztott a sok közül két török foglyot, felöltözteté őket drága ruhába és sok ajándékot adván nekik, rájok bízta két apródját.
- Menjetek Alihoz, mondjátok meg neki nevemben, hogy én a halálra készülődöm, nevelje fel két kis apródomat kemény katonáknak. Jobb kézre nem bízhatnám.
Ali naplementeig türelmetlenül várta az üzentet. Észrevette a nagy füstoszlopot, mely a vár udvarán gomolygott. Vajon mi lehet az? Végre jelentették, hogy valami küldöttség közeleg a várból, két férfi, mindegyik egy gyereket vezet.
Mikor Ali megérté a várkapitány üzenetét, kibuggyant szemeiből a könny s végigfolyt hosszú deresedő szakállán. Odalépett a két fiúhoz, megsimogatta őket gyengéden és a sátrába vezette.
- Fölnevellek benneteket, úgy, ahogy ő akarta, kemény katonáknak, keresztényeknek, magyaroknak.
Most aztán megindult a roham teljes erővel a vár ellen, minden oldalról. A halál órája ütött.
- A résekhez vitézek! – vezényelt Szondy, kemény tűzzel fogadva a tóduló ellenséget. – A falakra! a falakra!
Felosztotta kisded elszánt seregét, hogy ide is, oda is jusson belőle: «Menjünk a másvilágra, de egy-két törököt mindenikünk vigyen!»
Ő maga a kapuhoz rohant a legbátrabbakkal. Úgy küzdött, mint egy Kinizsi. Egy golyó a térdét találta. Féltérdre rogyott, de a kezének nem volt semmi baja; jobbra-balra osztogatta vele a sebeket.
Mind erősebben hangozott az «Allah», egyre halkabban a «Jézus», míg végre teljesen lehalt az utóbbi név, halálos hörgéssé válván a haldoklók ajkain, csak az «Allah» harsogott egyedül. Allah maradt a győztes.
Szondy is ott feküdt holtan a várkapu előtt, sebekkel elborítva. Fejét épp most viszik Ali elé.
- Íme, itt a várkapitány feje!
Ali katonásan tisztelgett fejnek.
- Derék vitéz volt – mondá a meghatottságtól reszkető hangon s kezével az átellenben levő hegyre mutatott. – Temessétek el oda, testével együtt, tűzzetek a sírjához gerelyt és zászlót!
S azóta ott a hegy tetején aluszik a nagy hős, világhírű Zrínyi Miklósnál egy csöppet sem kisebb, sírját vad méhek döngik körül s nevét édes dalok ültetik át a szívekből szívekbe, emberöltőkön keresztül, világvégéiglen…
Elesvén az őrség, Aliék vonulnak be a várba, de a törökök savanyú arcot vágtak, mert zsákmányolni való nem volt.
- Uram, – szólt a varga, odafurakodva a basához, – most már engem is elégíts ki!
A basa megvetőleg nézett az árulóra s intett két csausznak.
- Amit ígértem megkapod. Azt ígértem, hogy annyi aranyat kapsz, amennyi a bőrödbe fér. Üssétek agyon tehát és nyúzzátok meg. Majd meglássuk mennyi fér a bőrébe.
A csauszok megfogták az oroszfalvi vargát, kapálózott, csikart, rúgott, harapott, de hasztalan, a basa parancsát teljesíteni kellett.
Varga uram bőrét lenyúzták, kikészítették s a basa megtöltvén színültig arannyal, elküldé a majsterné asszonyomnak Oroszfalvára.
* * *
Drégely negyven évig maradt török kézen, mígnem Pálfy Miklósnak vér nélkül sikerült visszavennie: a török őrség közeledtének hírére elfutott, szabad prédának hagyta.
Sőt, mint akkoriban mondták, a vár negyven év alatt váracsot szült. A törökök Drégely védelmére egy «Palánka» nevű kisebb várat építettek egy szomszéd hegynyelven, az Ipolyhoz közel. Most ez is a Pálfy kezébe jutott.
