Gyóni Géza: Egy kerti ház, Máris János: A lélek száll harmatosan, Tóth Zsigmond: Búcsú Gyóni Gézától

Gyóni Géza:

Egy kerti ház

Egy kerti ház a csöndes folyóparton;
Gyepes udvarán diófa zöldeljen;
Kocsim elé egy hű kutya szaladjon,
S szép úrnőm várjon virággal a kertben.
Kavicsos ösvény fusson a folyóhoz,
Hol füzek alján vár a karcsú csónak.
Habok ringása de jó altatónak,
Mikor a szív már sok bánatot hordoz.

Szálljunk be, úrnőm. Most a béke ringat.
Bízzuk a csöndre, ami régen bántott.
Feledés födje régi harcainkat.
Vízbe se mártom a fehér lapátot.
Vén füzek alján a folyó tükrében
Nézi magát már a nyárvégi alkony;
S a kerti ház a csöndes folyóparton
Hívón tekint ránk, mint valaha régen.

Hívón tekint ránk... Mintha nem is volna
Ezeregy mérföld rengetege köztünk.
S idegen földek idegen folyója,
Melynek partjára rabokként vetődtünk.
Füzek aljáról hol az álom-csónak?
Viharos éjek messzére ragadták.
Nehéz járomban búsan töröm partját
Idegen földön idegen folyónak.

                                                     Alatyr, 1915


Máris János:

A lélek száll harmatosan

                -Gyóni Géza emlékének-

Oroszhonban, Krasznojarszkban
a tavasz a nyárba szédült.
Fáradt fogoly, hadifogoly
lelke hosszú útra készült.
Sugározva sütött a Nap,
szitakötő zúgva bongott.
Fáradt fogoly, hadifogoly
letette az Élet gondot.

Felhők közé bukott a Nap,
döbbenetes mély csönd támadt,
majd utána halk zokogás
s imát rebegtek a szájak.
A lélek szállt harmatosan,
szebb vidékre, jobb hazába,
körül ölelte a Napnak,
ezerszínű fénysugára.

Meghalt Gyóni, repült a hír,
bánatülte vén szobákba,
a sok bajtárs dermedten állt,
majd zokogva dőlt az ágyra.
Elindulnak lassan-lassan,
arcuk fakó, szívük árva,
felnyögött az egyik sírva,
ki gyújt fényt az éjszakába’?

Kihűlt testét a bajtársak,
könnyes szemmel körülállták,
könnycseppekre Nap rávillant
s láttak fénylő szép szivárványt.
A szivárvány egyik ága,
lehajlott az érő Földre,
másik ága sugározva
elporlott a kéklő Égbe.

Fényes úton, sugárúton,
szikrázó fény haladt végig.
Lassan ment és egyre szebb lett,
ment a fénylő égikékig,
Ájult szemmel a bajtársak,
a hűlt testet nézik-nézik,
napfürösztött orcáikon
szivárványkönny pereg végig.

                                                      1937

Tóth Zsigmond:

Búcsú Gyóni Gézától

Magyar dicsőség ragyogó egéről aláhullott üstökös!

    Mélyen megrendülve állok kihűlt tetemed romjai felett. Azért állok itt, hogy elrebegjem bajtársaim: a fogoly magyar tanítók, önkéntesek és a legénység búcsúszavait. A hű bajtársak keserű érzése az én szívemben a szomorú kötelezettség súlya alatt már szaggató fájdalommá egyesülve, elszorítja a szívemet.
    Megrendülve kérdem: miért aludt ki lángoló szellemed…?! Mely rabságunk sötét éjjelén világolt nekünk; mely annyiszor beragyogta a földalatti sötét börtönöket, s a börtönökben vergődő sötét szíveket. Miért szűnt meg nagy szíved dobogása…?! Mely nemcsak átérezte, de enyhítette is a bajtársi nyomort, míg lankadó erőddel másokat támogattál; míg lángoló szellemeddel másoknak világítottál; önmagadat emésztetted meg, mint az égő gyertyaszál.
    Kihűlt szíved, porló csontjaid nem maradnak az idegen földön sem árván, elhagyottan, virágozatlan, megkönnyezetlenül: a hazai rónán támadt szellő felkeresi sírodat és elsírja magyar testvéreid fájdalmát horpadt sírod felett. A vándor szellő virágot szór kietlen sírodra, síró kedveseid könnyűje elszállt a felhő szárnyán jeltelen sírodhoz s megöntözi nyugvó poraidat. És a nap, mely aranysugaraival fürdeti imádott hazánk véráztatta rögeit, hint horpadt sírodra is egy-két meleg sugarat, s virág kél a honfiúi kegyelettel őrzött porok felett.
    Mi haza megyünk! Haza a honba, Testvérünk, melyről rabéjen titkon álmodtál! Haza, „Hol, egy Isten parancsol csak: a jóság”.  Haza, „Hol egy a törvény: testvérül fogadni”. És talán majd poraid is utánunk jönnek, vagy mi megyünk Te utánad?! Mindegy! Megyünk oda, hova a végzetünk vezet! A hant alatt testvéri poraiddal a szent hegyek között, - ha odaérünk – élő géniuszoddal találkozunk, - ölelkezünk: a viszontlátásra! Isten veled!

*

A szerző gondolatait 1917. június 27-én, Gyóni Géza krasznojarszki temetési szertartásán szerette volna megosztani gyászoló rabtársaival, de arra végül nem kerülhetett sor. A körülményeket a Lapfordítások szerkesztője, dr. Pajzs Elemér a következőképpen rögzítette emlékiratában:
„Egy elmaradt beszéd.
A fogoly magyar póttartalékos tanítók, önkéntesek és legénység nevében Tóth Zsigmond tanítónak kellett volna a temetést rendező bizottság szándéka szerint beszédet tartani. Az orosz hatóság azonban a temetési szertartás idejét oly szűkre szabta, hogy a beszéd megtartására nem jutott idő. Szükségesnek tartom azonban közreadni az el nem mondott beszédet, amely a legékesszólóbban bizonyítja azt a páratlan szeretetet, amellyel Gyónit a tanítók, az önkéntesek, a legénység körülvette.”  
V. F.

szozattv


szozat a tiszta hang Sinka minosz 2018 06 22 MÁTYÁS 2018 06 30 VÁC MÁRIANOSZTRA trianon 768x432 lovaijjász kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf