Padányi Viktor: 1920. június 4.

Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefon összeköttetésben állott Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időről-időre megjelenő hírközleményeket. Az utcák már reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottas házaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.
    Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket.
    Budapest percek alatt feketében öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyermekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég fel átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta:
    - Hát ezért?
    Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs: „Rendkívüli kiadás”. A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben lángolt a tehetetlen düh, csoportoknak vezércikkeket olvastak fel hangosan, a Múzeum téren elkezdték a Himnuszt hangosan énekelni… és a harangok kongtak… kongtak, szinte elviselhetetlenül.
    A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. S a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül.
    E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, melynek felső sarkában még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül. Aztán megállt előtte kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal és olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyent mi még soha nem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú ciszterci papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatus est”.
    Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégyéves magyar fiú. A Golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább. Leborultunk a padokra és lekezdünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztülfeszítésének a napja volt, 1920. június 4. Péntek…

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf