Erdélyi János: A magyar népdalok [IX. rész]

    Legközelebbi tárgy, mely teljesen az embervilágban esik, volna most a haza; s e felől is szép nyilatkozatai vannak a magyar népköltészetnek. Már említők mellesleg, mikor történeti szempontból tevénk nyomozásokat, hogy vigadalmaiba szívesen vegyíti hazáját a magyar. A hazaszeretet elismert egyik tulajdonunk. De a hazát gyakran látjuk pusztán családi értelemben, mint a németnél, hol a Vaterland nem több, mint az atya háza, tehát a születési hely; innen a német világpolgáriság kelete: ubi bene, ibi patria. Nyelvünkben is a ház és haza szó rokonsága oda mutat. Letben szintén egy a két szó kelete, mert haza megyek, haza viszem annyi mint oda, hol lakom, a házba megyek s viszek valamit. De nekünk mégis a lakóhelyet inkább fejezi ki a hon, mely egy eredetűnek látszik a német Heim-mal s inkább pedig az angol home (at home, otthon) szóval. Így használja ezt Dávid zsoltára fordítása: honjában költ a fecske. Nép nyelvén nem is tesz egyebet haza, mint a szülötte földet, a falut; mi egy részt igen termeszétes, mert a népnek, „sem országa, sem hazája” tulajdonképp, hanem csak faluja, szülőhelye volt mindeddig a magyar földön, s azt a dalt, melynek kezdete: édes falum határa, így is éneklik: édes hazám határa. Mind e mellett a szónak magasabb, polgárhoz illő értelme adatik több helyen, mint a bordalok- vallásos és nemzeti énekekben olvasható.

Adja Isten hogy magyar hazánknak
Szolgálhasson mind a német, mind a tót.

Áldd meg országunkat,
Mi magyar hazánkat.

Tekints István király,
Szomorú hazádra.

Fegyvert fogok a hazáért,
Hadd onthassam a török vért.

Nevezetes, hogy a haza eszméje mellett rendesen ott van a király, vagy említtetik annak ellensége, egyik vagy másik nemzet: török, német, francia, tót. A legutóbb idézett dalban a katona először megveti édes hazáját édes rózsájaért, hogy vele maradjon, de majd észreveszi a leány tekintet, s így fakad ki:

– te látom, búsan tekintsz,
Fegyvert fogni szemeddel intsz,
Mert szereted a katonát,
Köpenyeges királyfiát¹.

Mind ennél azonban mélyebb régibb s népibb vonását lelem a haza inkább hazai föld szeretetének azon kifejezésben, miszerint a föld népköltészetünkben mindig fekete.

A kend édes anyja megátkozott engem,
Hogy a fekete föld borítson be engem.

Veszett volna retek fekete földében.

A fekete föld nem veszen be engem.

    Általánosan tudatik, hogy a magyar nép legjobban szereti a fekete földet, minő a legtermékenyebb része, hazánknak s ezt átvitte költészetébe is. Ha puszta termékenységeért kedveli hazáját népünk, ez kissé legelöl szagot visel, de azért nem úgy van. Legelő ez ország azoknak, kik csupán javait emésztik, s ha kedvök tartja, odébb állanak. Mikor a magyar a fekete földet kimondja, egyszersmind vére hajlamát köti a földhöz, melytül őt senki el nem szakaszthatja. Vér hajlandósága ez, nem pedig száj járása, s csak mint olyan lehetett célja s vágya honszerző eleinknek, kik a jó föld hírét még Ázsiában hallották vala; s fajunk mind e mai napig ott maradt meg hozzáférhetlen eredeti állapotában.

    A nemzeti színekről együtt mind a hármat összeállítva, csak egy csángó dalban olvasunk.

Nincsen-e nekem…
Hófehér színű harisnyám?
Övemet zöldre festettem,
Gucsmám veressel beszegtem,
Nem fáj nekem sem bú, sem kín,
Mert enyhít ez a három szín.

    Lejjebb szállva a családi viszonyokra, itt nagy részt ősatyai szellemet találunk. A férj úr a háznál, azért számtalanszor teszi ez azt, például:

Nem szeretem az uramat.
Elment az én uram Pestre.
Ki az urát nem szereti.

    Egyszersmind a férfiaknál volt a hatalom sőt vérjog is a hűtelen feleség fölött, mint Szent László törvényéből világos, hol az mondatik, deo de se rationem reddat². A nő legszokottabb nevezete feleség. A nők iránti nemes gondolkodásmódbul ment által törvényeinkbe az a nagy kedvezés, melyet leginkább özvegység áraszt a nőre, miért „özvegyek paradicsomának” nevezte Magyarországot egy idegen. Hogy a nős életre sokat adtak őseink, nem kell bizonygatni. Szent István egyik törvénye szerint, a ki tanúságot tesz, becsületes, nős, gyermekes és keresztyén legyen. Egy, a XVI. század végéről maradt kezesevélben³ a rab csak úgy vétetik ki a tömlöcből, ha húshagyó keddre haza viszi feleségét, tart hadi készületet, és egy iramó paripát. Közbeszédben ma is ki megházasodik, becsületes emberek sorába lép. De a nő, ha nem többel, legalább engedelmességgel tartozott még férjén kívül, hogy az ipát, és napát ne mondjam, férje fivérének is. Mert ha bírásábul vélem szokásba vettnek az uram szó használatát „férjem” helyett, s egy dal kisebbik uramat emleget, ez alatt pedig a férj öccse vagy bátyja értetik, s e szólásmódnak divata némely vidéken mai napig folytonos.

    Tehát kímélet, becsülés, gyöngédség a nők iránti szeretetben, mely a törvényhozást is meghatotta, mind nagyon tiszteletre méltó vonások népünk jellemében. Csak ne vegyétek vadságnak a szigorú törvényt, mert olyan volt az idő maga. A magyar pór hölgy ma is jobban szereti férje szigorát, mint ha föl sem vétetik általa; sőt új házasoknál igen gyakran a szeretetnek egyik jele, ha férje megveri feleségét, legalább ha kérdezet az új asszonyt: szereti-e a férje, meglehet, szomorúan fogja válaszolni: nem tudom, mert még nem vert meg. Én egy igen mívelt író hölgynél⁴ olvastam: a török ha elzárja és szigorúan tartja feleségét, legalább tanúságot ad arról, hogy szükségesnek érzi maga körül.

    A férj uraságának másik oldala még az atyai hatalom. Nem csak a nőnek, hanem az egész háznépnek is ura volt a férj. Úr volt ő, a gyerekek pedig cseléd, mint ma is sok helyen; azért van oly közel egymáshoz nyelvünkben a család és cseléd szólásforma. A nő ugyan szembe soha se mondá a férjnek uram, hanem kend, mi megrövidítése a kemed, kelmed, kegyelmed szónak; de a gyerek mindig oda tette s teszi apja nevéhez: uram, apámuram. Ennyi cím, a népnyelvben kendez ige annyit tesz, mint címez, megbecsül azaz nem tegez valakit. A nő még is közelebb látszik állani tekintélyben a ház fejéhez, mint a gyermekek, mert ő másod személyben szólítja férjét kendnek; de a gyerek mind harmadikban; s ez a rangfokozat az apa, anya és gyermekek családi méltóságában.

    A barátság, vendégszeretet, a társadalmi érzelmek sok ízben tárgyai a magyar népköltészetnek; bordalaink nagy része mintha éppen barátságért íratott volna. A vendégszeretet, mint a nők tisztelete, hasonlóképp átment a nemzetbe, vagy az alkotmányos testületbe is a népből, mert az idegenek iránt első királyunk óta folyvást megnyitá polgári intézetének ajtait, s a hazafiusítás egyedül ennek gyümölcse. Mindezen eszmék és indulatoknál pedig gyakoribb és népköltőibb a szerelem, mint egyik kifogyhatatlan forrása kezdet óta minden költészetnek. Szerelmi dalokkal bőven áldott meg az emlékezet bennünket; gyűjteményünknek fele csupán ilyenekből áll. Mint változó a szerelem, oly változatosak e dalok is minden árnyéklatban. Van hűség, van csapodárság egymás ellen, s talán egymás rovására, mert alig ha több egyik a másiknál. De mind a hevet mind a hűlést mérsékli s mintegy közép fokra vezeti bizonyos neme az erőnek, a férfiasságnak, mely nem hagy se feledni se sírni egy könnyen. Valami erkölcsi makacsság, parancsolóbb mindennél a magyar jellemben, tartja itt a féket: mintha Kant categoricus imperativusát mi találtuk volna ki. Nekünk csudaul tűnik fel a délibb, vagy nem is délibb, szomszéd népek szeretközése, számítlan önfeledése, s körülbelől hasonlítunk egy amerikai indián csapathoz, „melyben erősb a szenvedély, mint a képzelődés. Ők természetöknél fogva visszatartózkodók, és nem örömest beszélik érzéseiket, mi szükséges kellék a dalköltészetre, mely okból minden népnél a nők, ellenkezőre levén hajlandók, többet énekelnek mint a férfiak. Az indián, bár valóban éles észlelő, magába látszik süllyedni s melankolikus vizsgálódásba merülni, mivel nem szeret újságvágyónak látszani. És bármily hevesek is nálok a szenvedélyek, a szerelem, egyetlen erős indulat mely természeténél fogva szózatos, oda nem tartozik. Nem mintha fogékonyság nem volna bennök gyöngéd érzelmekre, hanem mivel ezek aránylag igen lágymelegek és szökemlés nélküliek. Egész költészetök főleg a beszédre szorítkozik. Szónoklati különös adományuk eléggé elismérve barát és nem baráttól. Beszédeik nem teli keblű egyén túlnyomó érzéseinek gyümölcse, miképp a költői teremtmények szoktak lenni. Azok legbiztosabb eszköz elérni mindent, mire dicsvágyuk visz: befolyást, hírt, nevet”⁵. A vonások éppen mintha rólunk volnának levéve, s talán egyetlen rokonság, melyben valamely néppel lehetünk a világon. De itt nem megyek tovább, mert nem célom összehasonlító értekezést írni, hanem maradok szorosan a tárgy mellett.

    A magyar szerelmi népdalokban két uralkodó vonás vagyon: egyik a tisztelet, másik a megvetés. Tehát a szerelem, mint olyan magában, mely maga legyen célja magának, kevéssé feltalálható, hanem mindig e kettőnek vegyületében. Innen bizonyos erkölcsi öltözet látszik rajta, s a szerelem nálunk mindig oly szempont után nézetik. Azért ha hűtelennek gyanítja szeretőjét a szerető, megátkozza, megveti, s másfelé fordul; mert a tisztelet leple azonnal lehull szemében, mihelyt meg van sértve szerelemhez kötött erkölcsi eszméje.

    De nem látszik sem életben, sem költészetben, hogy ekkor aztán meg volna nyugtatva kedélyleg a szerető, mert epedést, bánatot mindenha veszünk észre, minek fő tulajdona, hogy nem nyílt, nem kitörő siránkozás, hanem a legkeserűbb elfojtódás, mert az igaz magyar jellemnek sajátja nem könnyen panaszkodni. Az ekképp visszatartott érzelmek a kevésbé finom szívben bosszúállásnak vetik el magvait; sok elhagyja szeretője miatt faluját, katonának áll, vagy a puszták fiaihoz szegődik, italnak adja magát, s a mélyebb kedély mintha szégyenlené mindenki által érthető szavakba önteni fájdalmát, másképp talál utat, kifolyást panaszainak, rejtélyesebbet mint a beszéd: az énekben, s innen a magyar népi dallamok melankolikus mélysége, nehéz szívre mutató lassúsága, egyforma lejtésű menete, melynek a víg aztán teljesen ellenkezője: gyors, pattogó, szökemlő; innen az a misztikus, majdnem vallásos, erkölcsi merengésű zene a komolyban, mi nyom és emel, búsít és vigasztal, mint a szerelem maga ifjú kebelben, a miért a szerető, ezer tapasztalásból tudjuk, legkészebbnek nyilatkozik halálra, mikor legszerelmesebb.

    Sokan hiszik, hogy nekünk a népi költészet csak fél jónk a népi zenéhez képest. Meglehet. E hit onnan ered, mivelhogy nótáinkra igen gyakran silány versek énekeltetnek; de az megfordítva is áll, mert néha jó a vers és nem eléggé alkalmas a nóta; nem egyéb ez, mint eltévedés, idegen versnek idegen nótához tévedése, mert népköltészetünkre soha semmi gond nem volt; és versre a nótát, nótára pedig reá fogják a verset. Ez a ráfogó modor aztán szokássá lett és egyik így másik úgy énekli ugyanazon verseket, pedig komoly menetű versnek sohasem lehet másféle menetű dallama, mint komoly, vígnak víg, s ez a legtermészetesebb; honnan csak azokat lehet teljes tökéletes daloknak tekinteni, hol ekképpen összeüt a kettő, s a különféle vidéki variansokat csak azon alapeszme utáni bírálat fogja eligazítani, mikor dalainkat hangjegyekre véve közzé fogjuk tenni, mert ős igazságnak hisszük, hogy akár a vers akár az ének születik előbb valamely dalban, egyik meghatja, serkenti a másikat; legjobb dal pedig kérdésen kívül az leszen, hol egyszerre születik mind a kettő.

    A mi szerelmi dalaink, mint általánosan minden népé, mely írással nem ügyelvén reájok csak hagyományosan élteté azokat, miképp az új görög és szerb, fölötte változók. A lírai dalok csak egyben, csak az általánosságban változatlanok; azaz a víg marad vígnak, a szomorú szomorúnak, ámbár ez sem mindig, és csak töredékesen, mint feljebb volt róla szó, mert egész dalt hosszú időkön át nehéz megtartani, mivel magok az érzések is rövidek, percnyiek; s minden új helyzet új eszmét, új képet hoz az idő, a körülmény és a lelkesedéshez képest. Mind más az, mikor elbeszélő költemény fennmaradásról van szó, mert itt az események egymásutánisága mégis parancsol némi szigort az emlékezetre; de azért ez sem tartatik meg egész pontossággal, s minden új elbeszélő, legalább színezetben, változtat az előadáson. Népünk erkölcsi érzete már, mely a szerelembe tisztelet és megvetés színe alatt vegyül be, egy magasabb eszmére vezet, belsejeig a léleknek, hol a becsületérzés lakik. Nagy szó ez a magyarban, és egyik tényezője lelkületének, s mint ilyen, saját úton befolyt népköltészetünkbe is. Mikor az erkölcsség meg van sértve, nyomban ott toppan az ellenkező, a megvetés, dalainkban. Már mondtuk, hogy még itt nincs vége mindennek, mert csakugyan tövis marad a lélekben, mely ha költészetté hajt ki, gúny néven isméretes a népműtanban. Innen igen sok nyomát fedezi fel a gúnynak népköltészetünk, minden árnyéklatok szerint, melyek szeszély, irónia, sarcasmus, nedély (humor). És mindezek között az utolsó az, mely legszorosabban összefügg a szerelem és becsületérzettel, mert mint Kölcsey mondja: a humor fő alkotó része a sentimentalismus, és a sentimentalismus mindig kisebb vagy nagyobb mértékű pathos ideájával köttetik össze⁶. de a humor tulajdonképp az érzések elkeserűlése; mosolygás, de komoly szín alatt. A nedélyben nyilatkozó pathos pedig komolyságra, ez a becsületérzésre viszen vissza, míg a sentimentalismus alapban egy a szerelem indulatával. Tehát a szerelembe vegyült erkölcsi érzés, mely tisztelet és megvetés, vagy egy szóval becsület néven nevezhető, szüli népünkben a gúnyt, s ennek előkelő faját, a nedélyt, miért a kettő egymásnak tőszomszédi, s faluinkban, lehetne mondani, éppen annyi gúnydal vagyon, mint szerelmi, sőt ritka egyén, kinek gúnyneve is ne volna.

    Nem csak be van pedig vegyülve a szerelembe a becsületérzés, hanem még túlnyomóvá is válik olykoron, s mellette a szerelem másod rangúságra süllyed alá. Szép példáját látjuk ennek a következő dalban (I. k.):

Mariskám, Mariskám,
Szívemnek bálványa,
Szívem a szívedet,
Míg élek is szánja!
Én tégedet, te engemet
Hasztalanul szeretsz,
Máshoz kötött esküvésem,
Már enyim nem lehetsz.

Felejts el, felejts el,
Felejts el engemet!
Vesd ki a szívedből
Gyászos emléket.
Mert én téged kedves rózsám,
Hiába szeretlek,
Másnak adtam ígéretem,
Tiéd nem lehetek.

E két strófa, mint egyszerre kivehető, teljesen egyet mond. Az ifjú végbúcsút vesz lánykájától, ki bálványa szívének, mert őt hiába szereti, miután esküvése, ígérete által máshoz vagyon lekötve. Tehát az adott szó és az ennek megtartására kötelező parancs mindenképp elébe tétetik a szív hajlandóságának, s lehet, hogy ez által egy egész élet fog megkeseríttetni, de már mind hiába, mind hasztalan! A szeretőt ígéret és esküvés tartja, ennek szenteli föl szerelmét, s óhajt örökre felejtetni kedvesétől. Ha fogná valaki mondani, hogy erővel csikarok ki népdalokból állításokat, melyek bennök nincsenek, bővebb felvilágosításul egy spanyol románc tartalmát hozom fel, melynek hőse Alarcos gróf, s becse, levén egyik legszebb terméke a romantikus költészetnek, általános szerzője nem tudatik. Gróf Alacos Solisa királyleányba szerelmes, de sokáig meg nem kéri. Végre a leány megszólítja atyját, hogy már neki rég óta férjnél kellene lenni. Ez a te hibád, mond atyja, nem enyim, mivel Alacosért, ki azóta megházasodott és gyermekes, a magyarországi herceget elutasítád. Nosza, mond a leány, hívasd ebédre Alacost, és mondd ebéd után, hogy én nem adék kosarat neki, sőt hasztalan vártam utána. Ez nekem meggyaláztatás, s ha megházasodott, ölje meg nőjét, hogy engem elvehessen;de előbb terjesszen hírt nőjének bizonyos betegségi halálárul; mikor minden titokban marad s becsületem tisztába jő.

    A becsületszó kimondva; érte mindent meg kell tenni. Alacos enged, megteszi a király kívánságát stb⁷. Ha összehasonlítjuk e rövidke vázlatot a magyar, előbb idézett népdallal, mindkettőben ugyanazon alapgondolatot leljük, a becsület szentségét. De a miénk lírai hangnál maradt, míg a spanyol egész épületet, egész történetet rakott az alapra, s annál kivehetőbbé tette az uralkodó gondolatot. Ez a románc nem mondom a kidolgozásért, mely fölötte szép, hanem a benne rejlő eszemért úgy is tekintetik, mint a spanyol jellemhez igen illő, belőle önként folyó mű; s ha így van a mi dalunk is mi velünk, miért ne mondhatnók, hogy van bizonyos érintkezési pont a spanyol és magyar nemzeti jellemvonások között, mi nem lehet egyéb azon jóhírű büszkeségnél, mely a középkori arisztokráciának szolgált alapul.

    Mondottuk feljebb, miképp egy amerikai indián fajnál erősebb a szenvedély, mint a képzelődés, s e megjegyzést akartuk érteni a magyar költészeti tehetségre is. Az idézett spanyol románc jó példa erre. Ott ugyanis igen szép alkotmánnyá alakult ugyanazon eszme, nálunk nem; hasonlóképp egy dal (Három árva sírdogálva), melyben a meghalt anyát visszakérik az árvák, egy svéd románcnak is alapeszméje, s belőle nálunk szintúgy nem tudott egyéb kerekedni, mint egy kis dialog két strófában, semmi történettel.      

/1/ Innen a katona szeretője magát király menyének mondja.
/2/ Corp. juris. S. Ladislai Decret. L. I. CAp. 13.
/3/ Biharból, az akadémia levéltárából.
/4/ Madame Stael.
/5/ Talvj. 109-112. lap.
/6/ Munkái III. k. 66. lap
/7/ France littéraire, 1840. Nr. 2.

– folytatjuk –