Bisztray Gyula: Százéves, örök Jókai
Az énekes, ki idegenül, távol
kerüli hangos ünnepek zaját:
ünnepeden fölemeli szavát,
s köszönet árad egyszerű dalából.
Ős, ezerágú mesefa a lelked.
Alatta állunk révült emberek.
Pusztaságból varázsolsz tündérkertet:
gyökeret ver, kihajt és rengeteg
rügyet, bimbót, virágot és gyümölcsöt
fakaszt meséd. S amerre magyar bölcsőt
s magyar koporsót ringat ez a föld:
varázs-igéd minden zugot betölt.
Mesét mondtál, amikor új időknek
jöttét hirdették sósízű szelek;
mikor a régi bálványok kidőltek,
és kormos, üszkös, bús romok felett
ragyogtak büszke, nemes ideálok,
csodák támadtak, a nap is megállott
annyi tündöklő félisten előtt…
– De jött az éj, s a győzelem letört.
S mikor halálra dermedten elcsüggedt,
nem könnyezett és nem hitt a magyar,
– Te akkor is megfogtad a kezünket,
és megenyhült fájdalmunk csakhamar.
Hőseid jövőt s életet üzentek,
új lángot adtál hamvadó tüzeknek,
bűvös szavadra feltámadt a múlt,
s remélni néped ismét megtanult.
Ahányszor árva szemünk könnybe lábadt,
szívünkbe mindig te loptál derűt,
és mint a tűz, kigyúlt arcunk, a sápadt,
– Neked csupán egy mesébe került…
Mi úgy éltünk, ahogy te tanítottál,
mentünk az úton, melyet megnyitottál,
büszkén törtünk fel a csillagokra,
mintha mindenik értünk ragyogna…
…A mese édes álmodásba ringat,
– Fekete-országban nem élhetünk!
Ó, jöjj, mesélj, míg arra ébredünk:
az Ég valóra váltja álmainkat…