Jókai Mór: Isten, áldd meg a magyart!

   Bolyongásaim közben egyszer az erdők mélyéből dal csendült felém, melynek dallamát nagyon jól ismertem:
   Isten, áldd meg a magyart
   Jó kedvvel, bőséggel!…
   A dal egyre erősebben hangzott és nem akart megszűnni. Úgy látszott, hogy az éneklők elejétől végig el akarják énekelni.
   Kis csalit választott csak el a dalosoktól. Annak zöld ágabogain keresztülfúrva magamat, sík mezőre értem. Ennek közepén nagy, terebélyes bükkfa állott.
   Ott a bükkfa alatt, a zöld pázsiton ült tizenkét ember, a gyermekkortól kezdve fiatalemberekig. Ők dalolták a Himnuszt.
   S az a tizenkét személy mind vak volt. Szegény, árva fiúk, kik nem látnak sem eget, sem földet. Behunyt szemmel, égnek fordított arccal énekeltek a kerek fa tövében.
   A könny is kicsordult a szememből.
   Ott maradtam sokáig, elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek, játszadozni kezdtek. Pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa körül, nevettek s örültek mindenféle apró tréfán. Elszéledtek a mezőkön, keresgéltek virágokat. Bokrétákat, koszorúkat kötöttek. Virágot tűztek a gomblyukaikba s a kalapjuk mellé.
   Új, vidám dalba kezdtek, ami az életet dicsérte s mindazt, ami az életben szép, az eget, a szeretetet, a boldog ifjúságot s a mindent látó Istent.
   Azon vettem észre magam, hogy imára kulcsolódott a két kezem.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf