Oláh Gábor: Mikszáth Kálmán

Arany ködök, ezüst felhők, azúrba
Szegett piros mezők, bíbor napok…
Szívembe Ámor csöpp nyilát beszúrta,
Égek, hevülök, fázom s hervadok.

Pedig csak csöpp betűk fekete rácsán
Pillogok át egy pillangós mezőre,
Hol a kedves palóc, néhai bátyám:
Mikszáth beszélget, asztalfőre dőlve.

Oh mennyi fény, oh mennyi báj, mi édes
Bolondságok s mézzel kevert szavak!
Most, amikor halál-kántálva kérdez

A buta lét: mint harmat hullanak
Kiégett lelkem parlagjára, s túlnat
Még a pokol is kék lángokba gyullad.