Balaton László: A göcseji Attila-monda

göcsejSzentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya című tanulmánya 1958-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára sorozat részeként, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Szentmihályi Imre, a Göcseji Falumúzeum alapítója és a Göcseji Múzeum első igazgatója, motorral és kerékpárral járta be egész Göcsejt, lelkesen gyűjtötte és fényképezte a tájegység még fellelhető tárgyi és szellemi értékeit.

    Szentmihályi Imre, eredeti nevén Sztankovszky Imre (Zalaszentmihályfa, 1924. február 11. − Zalaegerszeg, 1986. június 12.), néprajzkutató és muzeológus volt. Középiskolai tanulmányait Kőszegen, Esztergomban és Zalaegerszegen végezte. 1943-1948 között a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karára járt, ahol néprajzos diplomát szerzett. A MNM Történeti Múzeumának 1948–tól, a Nagykanizsai Múzeumnak 1949–től, majd 1950-től a zalaegerszegi Göcseji Múzeumnak lett munkatársa, ill. tudományos főmunkatársa, majd igazgatója 1969-ig. 1969-1973 között a Zala Megyei Levéltár, 1976-ig a múzeum munkatársa, majd pedig nyugdíjas lett. Zalaegerszegen, a Göcseji úti temetőben nyugszik. A település-építkezés, a néprajzi csoportok, a történeti néprajz terén végzett kutatásokat, a néprajz tudománytörténetével, mondakutatással foglalkozott. Kutatásai során, 1943-ban fedezte fel a göcseji eredetmondát. Először régészeti vonatkozásai miatt érdekelte, majd később etnikai szempontból vizsgálta.

    Ez a monda néhány Válicka menti község (Pördefölde, Bánokszentgyörgy, Lasztonya, Szentpéterföld, Kányavár, Várföld) népének ajkán élt. (Egy újabb kutatás deríthetné ki, hogy még ma is élő-e a monda.) Semmiféle elnevezése nem volt ismeretes, ezért Szentmihályi a mondában szereplő palóc hercegről Palóc-herceg mondának nevezte el. A mondának több feljegyzése is ismeretes, ezek közül a legrégibb Kőváry Béla 1877-es ismertetése. Kőváry a „Zalamegyei népmonda Attila királyról” címmel közölte:

    „Attila király, akit az egész világon Isten ostorának neveztek, felkerekedett egyszer mind az 52 feleségével és elhatározta, hogy nagy háborúságot fog indítani. Amint így utazott volna egész lovas seregével, elérkezett Göcsej országába, a palóczok földjére, akik a mi apáink voltak. Abban az időben ott, hol most Kámaháza nevű puszta fekszik, egy magyar város állott és abban lakott a palóczok herczege, aki Attila királynak rokona és kedves főembere volt. Nem messze a várostól gyönyörű szép kertje volt a herczegnek és kisebéd után oda hívta meg a királyt egy kis alvásra a palócz fejedelem. El is ment oda Attila király és egy gyönyörű sudár tölgyfa árnyékába ledőlt, sőt egész táborát is letelepítette valami kétszáz lépésnyire a fához. Olyan jóízűt aludt a fa alatt, hogy mire felkelt , már másnap reggel volt, s csak azt vette észre, hogy a ráczok egész seregét körülfogták és hogy nincs semerre se menekvés. Azonban Attila király és a mi herczegünk csakhamar lóra kaptak és ugyan erősen szorították az ellenséget úgy, hogy végre azok szétfutottak és csak egy három öl magas rácz vitéz támadta meg magát a királyt és ugyan el is találja vala maga kopjájával, ha az bele nem fúródik abba a sudár tölgyfába, amely alatt előbb a király aludt. Aztán az erős ráczot is levágták és Attila király azt mondta a fának: jóízűt aludtam alattad, azért élj ötszáz esztendeig, életemet is megmentetted, azért is élj ötszáz esztendeig, azután eltemettette az elhullottakat és halmokat emeltetett sírjaik fölé. A halmokat is megláthatja maig is akárki, Attila fáját pedig a szamárföldi erdőben minden gyermek ismeri.”

göcsej1    A göcseji Attila-mondát – Kőváry mellett – lejegyezte N. Szabó Gyula, Rapaics Raymund és Háromfai Sándor is. Göcsej legkiválóbb ismerője és ismertetője, Gönczi Ferenc szkeptikus a monda létezésével kapcsolatban. Úgy véli, hogy azt maga Kőváry találta ki. Nagy Göcsej-monográfiájában így ír róla: „Pördefölde. A határban lévő Szamárföldi erdőben volna – egy közrebocsátott zavaros népmonda szerint – valami Attila-fa, melyet állítólag minden gyermek ismer. Kutattam utána, de ezt a fát nem sikerült fölfödözni. A monda tehát, melyet két helyen is közöltek, a nép ajkán nem él. Arról a legöregebb emberek sem tudnak. Úgy hiszem újabban csinálódott.” Gönczi 1885 és 1910 között kutatott a környéken, míg Szentmihályi 1946 és 1948 között. Szentmihályi Imre találkozik a mondával, sőt megtalálja a nevezetes tölgyfát és kunhalmokat is! Mi lehet az ellentmondás oka? Valószínűleg Gönczi azért nem találta, mert rossz helyen kereste. Ez pedig amiatt lehet, mert Kőváry pontatlan helymeghatározást adott.

    Szentmihályi Imre tanulmányában részletesen elemzi a mondát. Megállapítja, hogy a „királyi pihenő”-motívum egy országszerte ismert vándorlegendával hozható összefüggésbe, a „Krisztus faáldása”-mondával, ami az alábbi motívumokból áll össze:

  1. Krisztus itt jár.
  2. Ellenséges támadás éri.
  3. A fa megmenti életét – ezért:
  4. Krisztus megáldja a fát.
  5. Az áldás beteljesül a fán.

    Szentmihályi megállapítja azt is, hogy a göcseji és a székely eredethagyomány rokonságban áll egymással: „A göcseji eredethagyomány típusát a következőképpen határozhatjuk meg:

  1. A göcseji nép a palócoktól származik, - akik
  2. Göcsejnek őslakói.
  3. (?) Ezeket a rác ellenség sanyargatja.
  4. Göcsejbe jön Attila győztes serege.
  5. A palócok csatlakoznak Attila seregéhez.
  6. Közös erővel verik le a rác ellenséget.

Vagyis a göcseji eredethagyomány az alábbi hat motívumból áll:

  1. Eredet-motívum.
  2. Őslakos-motívum.
  3. (?) Elnyomás-motívum.
  4. Honfoglalás-motívum.
  5. Csatlakozás-motívum.
  6. Közös győzelem-motívum.”

    Miután a göcseji eredethagyomány típusát felállította, meghatározta a székely eredethagyomány típusát is. A székely eredethagyomány motívumai az alábbiak:

             „1. A székelyek Attila népétől származnak.

               2. Magyarország őslakói,

               3. bukásuk után féltek az idegen népektől,

               4. a magyar honfoglaláskor Árpád seregéhez,

               5. a székelyek csatlakoznak – és

               6. közösen verik le az ellenséget.

    Vagyis a székely eredethagyomány az alábbi hat motívumból áll:

  1. Eredet-motívum.
  2. Őslakos-motívum.
  3. (?) Elnyomás-motívum.
  4. Honfoglalás-motívum.
  5. Csatlakozás-motívum.
  6. Közös győzelem-motívum.”

    A két típus között a legfőbb különbség az, hogy míg a székelyeknél Árpád, addig a göcseji mondában Attila szerepel. A szerző alaposan megvizsgálja a göcseji és a székely eredethagyomány rokonságának okait. A véletlen egyezés és a székely eredethagyomány átvételének lehetőségét kizárja. Arra a következtetésre jut, hogy fokozott valószínűsége áll fenn annak, hogy a két eredethagyomány a két népcsoport egykori etnikai kapcsolatának az emléke.

    A tanulmány utolsó fejezetében Szentmihályi megvilágítja a göcseji eredethagyomány történeti hátterét: „A székely eredethagyománnyal rokon, és a magyar honfoglalásra vonatkozó göcseji eredethagyomány mivel sem véletlen egyezés, sem a székelynek átvétele, sem a székelységből kiszakadt és nyugatra költözött csoport magával hozott hagyománya nem lehet; ellenben a honfoglaláskori nyugat-magyarországi etnikai-történeti viszonyokkal tökéletesen megegyezik, azért az csak egy honfoglaláskori helyi etnikumnak lehet a hagyománya. Az eredethagyomány tartalma és szemlélete bizonyítja, hogy ez az etnikum az avarral azonos.” Szentmihályi Imre a mondában kétszeres motívumeltolódást ismert fel: Attila neve kiszorította Krisztusét, de már sokkal korábban Árpádét. Ennek oka: a népnél nagyobb erővel élt Attila emléke, mint Árpádé. A tanulmány szerzője az alábbi tételt állítja fel: „A göcseji avarság nem Árpád (magyar) - , hanem Attila (hun) – hagyományú nép volt!”

    A göcseji eredethagyomány helyi vonatkozásai viszonylatában azt a végkövetkeztetést tárja elénk, hogy a göcseji nép „palóc” (avar) őse a magyar honfoglalás idején Nyugat-Dunántúlon tartózkodott. A „palóc” népnév tekintetében annyit állapít meg, hogy az avar eredetű göcseji nép „palóc” neve nem eredeti, hanem csak másodlagos népnév.

    Szentmihályi Imre kutatásainak eredményeit az alábbiakban foglalta össze: A göcseji etnikum szoros kapcsolatban állt az Árpád-kori Kerka menti gyepűrendszer három népével, mert azok keveredéséből alakult ki. E három nép a magyar, a szláv és zömében egy török, vagy törökös nép. A göcseji etnikum különleges jellegét e harmadik, ismeretlen nép adja. Az egyezések a székelyek felé mutatnak, de ezt megnyugtatóan bizonyítani nem lehet. Az viszont bizonyított, hogy az avarok megérték a magyar honfoglalást. Az avar-magyar kontinuitást az írásos emlékeken kívül az antropológia is igazolja. A mondában szereplő „palócok” a Nyugat-Magyarországon élő, elnyomott avarok lehettek. Ettől az avar néptől származhat a göcseji nép, de természetesen a másik két etnikummal is keveredett. A göcseji nép eredethagyománya lényegében ezt tartalmazta: „Őseink itt éltek. Ez volt az országuk. Fejedelmük Attila királynak volt rokona. A velük élő szlávok elnyomták őket. Ezért őseink a fejedelemmel együtt csatlakoztak Árpád honfoglaló, felszabadító magyarjaihoz. Közös küzdelemben verték le az ellenálló szlávokat. Fejedelmük Árpád főembere lett.”

    Hetven évvel Szentmihályi Imre alapos kutatásai után izgalmas feladat lenne Göcsejország eltűnt (elképzelt?) fővárosának, Kámaházának legendáját újravizsgálni, a híres Attila-fát és a kunhalmokat megkeresni, és ami a legfontosabb: megtudni, hogy él-e még a helyiek emlékezetében a göcseji eredethagyomány, az Attila-monda. Jelen recenzió szerzőjének eltökélt szándéka mindezek megvalósítása.

    [Recenzió Szentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya című tanulmányáról]

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf