Erdélyi János: A magyar népdalok [VIII. rész]

III. Midőn feljebb már a magyar nép költészetének s eszméinek lehető régisége felől volt szó, nem egy két adat villant fel, melyben a régiség mellett más vonásokat is lelénk, mint csupán régieket, mert egyúttal fogalmat nyújtottak esztétikai és lélektani állapotokról. Azonfelül, hogy ott régiséget bizonyítottak, gondoltassanak ide át, hogy tegyenek bizonyságot a magyar nép lélek- és széptanisága felől. Legelsőbb is a vallás, emez isteni eszme a földön, ajánlkozik vizsgálódásunk elé, megtudni mi van felőle a népköltészetben. Láttuk feljebb kelet hagyományit, meg a régi magyar vallás egy két hittöredékét; s most a keresztyénség tanai foglalják el figyelmünket. A közéletnek mindennapi felsóhajtása: istenem, istenem! számtalanszor jön elő, „az úr lelke, Jehova, az úr angyala, úr Isten,” mind annyi bibliai tanulmányként ötlik előnkbe. Bizalom a fölényben, határtalan. A szerető mikor elválik, Istenre bízza szép angyalát, ha elhagyatik, Istenben veti reményét, fogadást tesz az egekre, a három Istenre Atya, Fiú, Szentlélekre. Ha apját, anyját elveszti, s minden virágok közt csak az ő (élet) virága hervadoz, így szó;

Hadd hervadjon, hadd hervadjon,
Csak az isten el ne hagyjon.

Van mindemellett ó szövetségi emlékezet is a főlényről: például: „Megvert az Úr Isten; Istenem, be megvertél engem!” mondatik Istenről: „az erőnek, hatalomnak, védelemnek, oltalomnak áldott élő Istene,” mely fogalmak tiszta egyezésben állnak szentkönyveink tanításaival. De nehéz meghatározni, mi jelentése legyen a kifejezésnek: Isten adta, mert néhol silány, kevés becsű dolgot jelent, mint: Isten adta vize, sem íze, sem bűze; másutt pedig ellenkezőértelműnek látszik leányra víve által, mint „Isten adta kis barnája! ki ne hajolna hozzája”. Közéletbe e kifejezés sajnálatot jelent ilyféle szólásmódban: Isten adta embere! Hihetőleg alapjelentése annyi, mint szegény; s ezt fogja tenni a leányra víve is, mert következőleg ez mondatik: „se országa, se hazája”. Azonban miért jelentenek éppen e szavak szegényt? Nyelvünk és népünknél a szegény szónak van egy különös becse, mikor össze van téve a legény szóval, s ez teljesen világi értelmű. „Az Isten adta” kifejezés vallásos eredetű, s hajlandó vagyok hinni a kettő között ezen különbséget. Isten adta ember már, kit az Isten megvert, meglátogatott, kit valami csapás ért, azaz ki bűn nélkül lett szegény, ki a könyörület indulatára szorult, de még sem nézetik mindenben szerencsétlennek, mert az Isten adta szegénység gondolata nem leverő a népnél, sőt valami erkölcsi becs látszik benne, még pedig szentkönyvi tanok után, hol a szegénység gyakorta dicsértetik.

Nevezetes, hogy talán egyetlen nemzet sem hisz mailag külön istent magának, a hajdani zsidók példájára, csak a magyar. Ezen hagyományos szent fogalomhoz pedig egyedül jóltevő tulajdonság köttetik, miszerint mindig óv, véd különösen idegenek ellen, mint egy dalban, mely külföldi új szokásokra panaszkodik. Innen egy látszik, hogy költészetünk nemzeti istenről tanít, s ezzel igen egyez a közmeggyőződés. Minthogy e fogalom eredetileg keleti, kétség kívül megvolt ős eleinkben, pedig annyira hogy a keresztyénség fölvétele sem irthatá ki, hanem, mint nemzetiségünkhöz erősen ragaszkodó faj, átvittük ezen fogalmat a keresztyénség által kijelentett fővalóra is. Nem másképp tőn a magyar nemzeti vallásos képzelődés a Szűz Anyával, a keresztyénség legszellemibb, hagyományos asszonyával. „Magyarok asszonya, nagy asszonya, királynéja” címmel tiszteli őt a népköltészet, pártfogónak, édes anyának vallván egy ének, kihez teljes reménnyel fohászkodhatni minden ínségben. Dicső azon eszme, mely róla nekünk emlékezetben fennhagyaték. Ő az égnek ékessége, a földnek dicsősége. Mennyben Isten után a főméltóságot ő tartja. Őt az angyalok, mennyei karok víg énekkel magasztalják. Azért vallá őt az Atyaisten is leányának, a Szentlélek nevezé mátkájának, mivelhogy nincs benne semmi szenny. Ő védhet hadaktul, éhségtül, a szörnyű pestistül és földindulástul. Dicsősége így föstetik:

A napfény trónusod,
A szép hold zsámolyod;
– – tiszteletedre.
Koronát fejedre
Az ékes csillagok magok fűznek.

Így látható pénzeinken is „S. Maria, Mater Dei, Patrona Hungariae” körülírással. Ott még a szent gyermek ül az ölében, dicsfénnyel körülsugározva. Jól látszik a szétlövellő nap, lábai alatt a hold sarlója, kezében királyi pálca, fején korona.

Minő fontos jelenet volt a világköltészetben a keresztyén vallásnak eme dicső hagyománya, elbeszélni nem ide tartozik. Megfordítá ez az egész emberiség gondolkozásmódját, s egy asszonyi állatnak feldicsőítésével feldicsőíté magát az egész nemet ama szigorú szolgálói állásból, melyben akár Ulyssesnek idétte a görögöknél, akár Ábrahámmal egykorúlag a pátriárkáknál volt. Az emberi nemzet egyik felének ilyszerű felszabadítása, tiszta önakaratra emelése mélyebb és szellemibb gondolat, mint egyelőre sokan elhinnék; csak annyit mondok, hogy ez adott lételt és keletet ama nagyszerű változásnak, mely romanticizmus név alatt előteremté a keresztyén költészetet. S ímé e fontos jelenet mily valódi nagy szempontbul van felfogva s vissza tükrözve a magyar népköltészetben! Nemzetiségünk valaha mélyen egybe volt forrva a vallással: ez abban s az ebben látta fődicsőségét.

Valamennyinél népiesebb, falusibb képzelődés az, mely a karácsoni rigmusokban látszik. Mindegyiket gyermekek szokták énekelni, leginkább ide mutat az a sok kicsinyítő képző: Jézuska, bocskorka, csizmácska, lábacska, istállócska, halka, tányérka, istenke. A népi s nemzeti itt is követi a magáét, s valóban a született szent gyermeket éppen oly ruhába öltözteti, mint amilyet falusi gyermekek hordanak nálunk.

Vedd fel juhász, az bundát,
Takargasd be Jézuskát.
Mert nincs neki bocskorkája,
Sem sarkantyús csizmácskája,
Fázik az ő lábacskája.

Gyönyörű anakronizmus, mint a hollandi iskola föstészeinél, kik mindenben az élet és természet hasonlatát vitatták, s minden eszmét, gondolatot igyekeztek nemzetisítni a külső által. Ilyen az a rigmus is, mikor a Duna mellett lakó gyerek, szerencsének hívén ha valaki halat fog és ajándékot tesz vele, ő is fényes halkát (halacskát) viszen ajándékul Jézusnak.

Futok, megyek a Dunába,
Fogok fényes halkát,
Teszem tányérkára,
Viszem istenkémnek.

Az emlékezet halál után is felmaradni mondatik több helyen, mint e sorok bizonyítják:

Rózsából lesz lemetőm,
Liliomból lepedőm,
Rozmaringból keresztem,
Soha el nem felejtem.

Itt az emlékezet felmaradása ugyan egynek vehető a halhatatlanság hitével. De poétai oldalát mégis a festésben látjuk e helynek, mert benne vajmi szépen föl van derítve a halál szomorú képe, s ha nem is oly elevenné téve, mint a régi görögnél, hol egy ifjú nemtő lefordított fáklyával festetik a sír fölé, de talán sokkal több színével a természetnek, mintha egy ifjú tavaszt ültetne a temetőre, mely szintén az élet jelképe, minthogy benne semmi feledés, hanem él az emlékezet. A vigasztalásnak eme rózsaszíne ömlik el egy más versen is, mikor szintén halálutáni emlékező tehetségről vagyon szó.

Majd fölmegyek ama hegytetőre,
Ások magamnak egy sírt előre.
Meglátom, ki fog engem szeretni,
Ki fog rózsabokrot rá ültetni.

Van-e emberibb, s halálutánra minden követést inkább felmondó beszéd, mint ez:

Ha meghalok, tudom eltemetnek,
Azt is tudom, hamar elfelejtnek.

A keresztyén vallás hitágazatainak legmerészebbje is talál nyelvet és szót verseinkben. A feltámadás mély tana hirdettetik ily sorok által:

Ha meg nem látsz az életben,
Meglátsz a magas egekben.

Ha eljön a végítélet,
Testünk is megújul,

És ha itt eljövend végünk,
Lesz örök boldogság.

Erős nyomokat lelünk az öröktőli végzet (praedestinatio) felől, mert gyakran szólal meg a kényszerűség vasparancsa ilyenekben: „te tőled el kell válnom, mert én téged hiába szeretlek; megesett már rajtam, mi meg akart esni”. De a gondviselés hatalmát éneklik e sorok, Istenről:

Fegyvert és katonát,
Ekét és boronát
     Ő forgatja.
Földön a gabonát,
Mennyben a koronát
     Osztogatja.

Tehát amint állandóságot, kitartást, hűséget látunk egy részt napdalainkban a régi iránt, akképp meleg ápolását látjuk más részben az újnak, a keresztyéninek, s azért senki ne csodálja, ha ez amazt teljesen ki nem törlé szívből és emlékezetből, mert úgy emez újabb tanítmány is éppen oly könnyen volna kitörölhető belőle, s a nép játékul esnék a divatos vélemény szelének; oda volna ős jellemvonása: hűség a hagyományokhoz. A sebes felfogás, újabb tanokra lépegetés csak egyeseké; a nép mindig retractiv, apródonként enged újnak, s még akkor is megtartja aztán, mikor tanítói már régen elfeledték.

Miféle eredetű legyen a megátkozás költészetünkben? Jézus is megátkozá a figefát; de már akkor sem egyéb volt s szólásmód, mint ószövetségi zamat az újon. Mi ez tömérdek ízben olvassuk minden népnél, de talán sehol oly gyakran, mint magunknál s többnyire szerelmi dolgok miatt. Jő pedig az átok a szerető anyjától több esetben, de ennek koránt sincs oly hatása, mint ha maga átkoz az elhagyott, megcsalt szerető.

A szeretőm anyja
Megátkozott engem.

A kend édes anyja megátkozott engem.

Erre azonban nem sokat hajt a szerető, mondván:

Bárha megátkozott,
Az csak mind óh semmi.

Ellenben ha szerető átkoz szeretőt, bizonyosnak mondatik beteljesedése:

– megmondom, édes tubám, el ne hagyj!
Mert ha elhagysz, megátkozlak, elhervadsz.

Különbözni látszik ezen átoktól, mely csak esetleges, bár olykor érdemlett is, egy más neme az átoknak, mely aztán nem egyest ér, hanem sújtja az egész nemzetet, s mint ilyen, szükségképinek, kényszerűnek, elfordíthatlannak látszik felettünk. Az „átok fogta meg a magyart” bizonyosan ily örök végzetre megy ki, mintha nemzetünkre kezdet óta rá lett volna mérve, „hogy soha együtt ne tartson”. De van ám ezen átoknak is kelte (dátuma) népünknél ily cím alatt és beszédformában: verjen meg a török átka. Volt pedig, hagyomány szerint a török átka magyarra: soha ne legyen egy akaraton.

Az elhervadás, mely fölébb mondatik, csak költői kifejezés a népi eszmének. Ha valaki szárazbetegségbe, sorvadásba esik, akkor szokták mondani, hogy meg van rontva, rontásba (valami útjába öntött veszélyes vízbe) lépett. Az átoknak, melyet leginkább e szavakban önt ki a magyar: verje meg az Isten! legtöbb példája fordul elő még a katonadalokban. Egyébiránt nevezetes hely az átkozódásra Fehér Annáé, ki megátkozta a hadnagyot, bátyja büntetőjét:

Hadnagy uram, hadnagy uram!
Átkozott légy hadnagy uram!

Víz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotoljon,
Földre téged agyon nyomjon.

Mosdó vized vérré váljon,
Kendő ruhád meggyulladjon,
A kenyered kővé váljon,
Az ég téged meg ne áldjon.

Hasonló ehhez az alább következő dal, mely maga egy átok. Meglehet, hogy ez is valamely történeti vagy románcféle versezetnek a végiről maradt el, minő most a Fehér Annáé, mivel azt sem tudhatni kit átkoz, nem levén benne alany (subject).

Az a fa is száradjon ki,
A mely alatt meg fogsz állni,
Az a csárda gyulladjon ki,
Melyben csendesen fogsz hálni.

Borod, búzád ne teremjen,
Szántófölded ne zöldelljen,
Páros késed kiforduljon,
Az is a szívednek álljon.

Ami ezek után az emberfölötti lényekről és eszmékről következnék, minő a szellemek, tündérek, boszorkányok, lidércek, átalakulás hite vagy babonája, nem itt fordul elő, hanem az úgynevezett mesékben vagy népregék s mondákban. Ha ezekből is fog gyúlni elég, akkor talán ki fogjuk szemelhetni az előítéletek, vakhit egész sorozatát, melyek annyiban épületesek, s méltók a figyelemre, mennyiben mutatják a nép esz járását, költői színezetét, s egyszersmind kimutatják a kört és határt, meddig bírja meg szárnyalással elméje a képzelet és gondolatvilágot.

folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf