Tamási Lajos: Keserves fáklya

A gyanakvással önérzetében
megsértett nép nem csapott lármát,
csak összenézett és legyintve
megvonta vállát.

S végezte sok dolgát nyugodtan.
Fekete bányákba görnyedt.
Forgatta a kalapácsot.
És bevetette a földet.

Mert az embernek élni kell,
élni és cselekedni,
nem volt több dolga, mint máskor,
s nem volt több ideje pihenni.

Vezérei ostobaságát
jószívvel meg is magyarázta,
csak a gyanakvás fájt szívének
s rászokott a szomorúságra.

S ha csuklott is magányos sírás:
fegyelmezett volt szobor-arca,
sok könnyeit, sebeit-gondját
önáltatással letagadta.

Mégis, lelkében fölütötte
fejét a kétség és a bánat:
hol késik már melege-lángja
az ember csillagának?

A nagy szavakra szelíden
és röstelkedve lemosolygott,
hallgatta, hogy jól megy a sorsa,
szorongva hallotta, hogy boldog.

– Jaj, a szabadság ege-kékje
nem tud magyarul kiderülni?
Nyílik itt nagyság, vágy és szépség,
de csak félig tud sikerülni.

Felemás ég, felemás ének.
Forradalmak szemétre lökve.
Milyen parancs ez: megmaradni
felemás népnek mindörökre?

S beletörődve el is hinni:
hogy, hiába, nem viszi sokra,
hogy éretlen és készületlen
a felnőtt-emberi jogokra.

Hogy szégyene kihullott vére,
hogy vétkezett valaha régen,
hogy bűnösként, féllábon állhat
a népek körében.

Lehet, hogy meghalok maholnap
s nem fog rajtam öröm sem átok,
de szigorú, szorított szájjal,
mert én soha meg nem bocsájtok.

Mert a szegénység vak örökség,
viszem én is súlyát a gondnak,
de mit felelsz a szegénynek, hogyha
hite-lángját eltákozoltad?

Ha most gyanakvó szemmel nézi
– tanulván – a hívást, az intést,
s nem kap tőle földi sem égi
isten mást, csak fáradt legyintést?

– Ezer arcok ráncai mélyén
bukdácsolva, tapogatózva
lobogok, jaj, keserves fáklya,
mégis reményre, újabb riadóra.

Nyílj ki, vérünkből nyílj ki végre
forradalom, te örök álmunk,
– vagy könnyűnek találtatunk és
a varjú ha károg utánunk.

Irodalmi Újság, 1956. szeptember 28.