Keresztury Dezső: Jelkép

            Teleki Pál emlékére

Ha nyugtalan éjeken fölriadok,
pisztolydörgéseket vélek hallani:
Széchenyi rémlik föl, aztán a Telekiek; –
az első: László, kit beugratni csaltak haza;
a harmadik: Géza, ki frontokon repült át
békét szerezni, s elpusztult idegenben,
ő is öngyilkosan; de főként a második:
Pál a földrajz tudósa, ki, amikor kellett,
odahagyta tanszékét egy sokkal nagyobbért,
s lett fajvédő, partizán, ha ezt kívánta
a hely s a perc: mert Európa, – melyet
egy roppant város köreiként fejtett meg –
vak önzéssel szétszaggatta országát.
Ő mindig a szervesen nőtt egységeket
kereste a világban: a földekét, az emberekét.
Nagy oktató volt; elkalandozott, de szétindázva
szinte követhetetlen is egy célra tört; kurátora volt
az Eötvösnek; nem vette rossz néven, ha kifigurázták
roppant körmondatait; közénk állt labdát rúgni,
nem volt „deli magyar”, törékeny alakján
derűt keltett a rövidnadrágos cserkész-
egyenruha: de abban a körben látta, ápolta
a nemzeti javaréteg iskoláját. A nagy tömegben
egyedül maradt mindig; nem tudom feledni,
ahogy egy szentistvánnapi körmenet élén,
egyszerű díszmagyarban, örmény anyja vonásait
vegyítve székely őseiével, Buda sírnivaló
sugárzásában lépkedve a nehéz magyarság
jelképévé nőtt magánya. Példa lett végső
tette is: elszánt tiltakozása a „szövetséges
nagyhatalom” perfídiája ellen. Ne kérdezd,
ki írta elégszer ma sem olvasandó
búcsúlevelét s ki húzta meg a ravaszt, de
azt tudd, ki adta kezébe a fegyvert,
nem hagyva más módot a tiltakozására;
kik szegték meg szavukat, hogy a nagy halott
helye ott lesz az új igazságtételnél, mely
gonoszabb lett a buta réginél, s ahol még
nevét se említették?!
De mégse pusztulása legyen példa a cserbenhagyott
népnek, mely – volt oka rá – követte volna,
ha meg nem menti az ős parancs, hogy
folytatódni kell: az élet élni akar! – Rá
emlékezve élek, aggastyánként is remélve, hogy
erkölcsét őrzik még hű nemzedékek, hogy
példája parancsoló emlék lesz: fényesen újuló
világ visszhangja, mint az örök tengerek zúgása…