Csokonai Vitéz Mihály – Lillámnak

    Morsa 18 Mart. 1798.

        Óhajtott Szép Kincsecském!

    Ímé, midőn te Éretted kiindulok az én Balatoni utamra, sírni láttatik az Ég, és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek téged, így fog sírni az én szemem, ily bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mái időnél az én életem, ha az én kedvesemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.

    De hát annyi szerelmes esdeklésim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom s a te kedves ígéreted – lehetnének-e valaha híjába-valókká? Kihagyhatna-e engemet az a Lilla, aki én tőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak, ő mindvégig…? Meglehetne-é, hogy én elszakadjak tőled, akiért élek, akiért fáradok, akivel sírni vagy örülni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az Angyal, ki nékem e világi életet Paradicsommá teheted: csak te lehetsz az a Kegyetlen, aki engemet a bánat és keserűség mélyére visszabuktathatsz. Rajtad áll a választás. Nékem egyebet választanom soha sem lehet, hanem hogy téged szeresselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát; elloptad, leragadtad az én szívemet azon az egy estvén, amelyen először megláttalak.

    Igaz, hogy én voltam hibás, kedves Angyalom! hogy ily soká késtem dolgaimmal. De csak a te szívecskéd légyen erántam állandó: helyre hozom ezt a hibámat. És reménylem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendeztetünk és az eddig való aggódásunk főszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségünknek. A keserű után édesebb az édes is. Mely örömmel fogjuk elmúlt bajainkat emlegetni egymás kebelében; mely édesdeden fogunk csüggeni egymás karjairól amelyeket a balsors el akart vala választani…

    Éppen most érkezik bé az én követném. Nincs kocsi! Ah, mostoha szerencse! meddig késleltetsz, meddig tartóztatsz engemet az én sóhajtott Tárgyamtól? Mely nagy baj ez nékem. – De van Levelem az én Lillámtól, van az én Lillámtól levelem. – Áldalak, oh jóltevő szerencse! s kezdem érezni, hogy te vélem nem ellenségeskedel. Csókolom ezerszer azokat a betűcskéket, amelyek Kedvesemnek ujjaitól származtak. Megvan legfőbb örömöm; ki érzi azt most, amit én? Melyik halandónak szíve repes úgy, mint az enyém?

    Köszönöm, édes Juliannám! ezt a vigasztaló Levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét, – százszor köszönöm! Oh, mennyire meg vagyunk elégedve, hogy te érzékeny vagy én erántam! Hála a kedvező egeknek! Én sietni fogok az én szerencsémnek egész végrehajtására. És azon az első napon, amelyen lehet tőlem, azon az első napon indulok fel a te szép kebelednek megölelésére. Most se lett volna annyi baj, ha e télen jobban siettem volna. A késedelemtől mindenkor félhetni. A reménység és a kétség között egy órát tölteni is unalmas a szerető Lelkeknek.

    Nékem addig vígan élni nem lehet, ha szinte kívülről mutatom is más előtt, de szívem belülről csak az én Juliskámnak szívével vidulhat meg. – Légy, Kincsecském! mind végig állhatatos, én szívemnek ura lészek! Köszönt téged ezer csókkal a Te

                                                                                                      hív Vitézed.