Hajdu Imre: Grosschmid Géza titka

gg02Az alábbi gyászjelentés 1934. október 12-én, Miskolcon látott napvilágot:

    „Özvegy dr. Grosschmid Gézáné, sz. Ratkovszky Margit a maga, gyermekei és az egész rokonság nevében fájdalomtól megtört szívvel jelenti, hogy a legjobb férj és apa, nemes dr. GROSSCHMID GÉZA kir. közjegyző, a Kassai Ügyvédi Kamara volt elnöke, a Csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt volt szenátora, e hó 12-én délután 1/2 3 órakor Miskolcon, hosszú és kínos szenvedés után visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.”

    Az elhunytat a gyászhírben is szereplő özvegye mellett négy gyermeke gyászolta: dr. Grosschmid Gábor, Grosschmid Géza, Grosschmid Kató férjezett dr. Jetts Gyuláné, valamint … Igen, itt következnie kellene egy negyedik névnek is, méghozzá a legidősebb gyermek nevének, aki ráadásul nem csak meggyászolta szeretett apja elvesztését, hanem valóságos csodát téve – persze csak emberi csodát –, apja halálát, s mindazt, ami benne és apjában lejátszódott a haláltusa napjaiban, óráiban, perceiben, – megörökítette az örökké valóság számára.

    Közreadom, persze hogy közreadom a negyedik gyermek nevét is, hisz az olvasó joggal, már-már mérgesen kérdezheti, mire fel ez a titokzatosság, egyáltalán ki a fene ez a dr. Grosschmid Géza, hogy ekkora feneket kerít halálának e cikk szerzője? Még ha Kossuth Lajosról vagy Jókai Mórról lenne szó, még csak megértené, de egy Grosschmid nevű egyén esetében mi a fészkes fenét kell titokzatoskodni. Kassai Ügyvédi Kamara elnöke, pontosabban volt elnöke, meg csehszlovákiai magyar nemzetiségi szenátor, jó-jó, több volt, mint egy átlagember, de az illető ismerete, illetve nem ismerete nem igazán kritériuma az általános intelligenciának, műveltségnek. Ha kassai volt, mit keresett Miskolcon? Csak nem autó ütötte el véletlen itt jártában? Igaz, a „hosszú és kínos szenvedés” – ami a gyászjelentésben szerepel –, nem erre utal.

    „Tisztelt Cikkíró Úr! Árulja már el végre, miért fontos nekünk Grosschmid Géza, s főleg, ki az a negyedik gyermek, aki az apját állítólag megörökítette az örökké valóság számára. Hogyan? Szoborba véste? Lefestette? Gyászzenét, rekviemet komponált a tiszteletére?”

    Egyiket sem tette „Tisztelt Olvasó!” A szóban forgó gyermek csakugyan jelet hagyott apjáról, de ez a jel a leggyúlékonyabb anyagon, a papíron maradt meg számunkra. Írásról van szó, magyar nyelven írt írásról. Mert ez az ember azt vallotta (s ezt a vallomását is papíron örökítette meg), hogy „számomra az életem nagy misztériuma és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben.”

    Ugyanez az ember pedig így örökítette meg apja utolsó napjait és halálát.

    „Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni – kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól, inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; …

    Sokáig szenvedett … Idegen városban halt meg, idegen emberek között, csak mi voltunk körülötte, a család, ez a bonyolult szövevény, amelynek – ezt is a halál magyarázta meg – Ő volt értelme és tartalma …

    Az utolsó pillanatáig eszméleténél volt; félórával halála előtt behívatta a kórház orvosát és udvarias mozdulattal mondta: „Intézkedtem, hogy az urak megkapják honoráriumukat.” Úgy halt meg, mint egy nagyúr, aki nem távozhat el tartozással az élettől ….

    „Ez az utolsó napom” – mondta halála napjának reggelén; az őszi fák lombját nézte sokáig, a fákat az ablak előtt, rövidlátó és fáradt szemekkel. A haláltusát megelőző rövid időben, mikor biztosan tudta már, hogy néhány óra vagy néhány perc múlva meg kell halnia, megrendítően bölcs és nyugodt volt. Mindig bámultam csodálatos képességét, ahogy távlatból, a maga tartózkodó távlatából tudta nézni az életet … .

    Utolsó napokban a városról is beszélt, ahol leélte életét, s ahonnan végül el kellett mennie idegenbe. Ezt a válást nem bírta el. Talán e változásba halt bele; teste küzdött volna még a kórral, de szíve föladta az élet becsvágyát, nem vonzotta többé semmi. Hatvan éven túl az emberek nehezen bírják az erőszakos helyváltoztatásokat ….

    Utolsó éjszaka, éjfél felé, nem volt maradásom az idegen városbéli szálláson; kocsiba ültem, s kimentem hozzá a kórházba. Már nagyon gyönge volt; ébren feküdt, a félhomályos szobában anyám ült csak mellette aléltan és a kezét fogta; a háromnapos nappali és éjjeli ápolásban anyám teljesen kimerült, s ez utolsó órákban félig öntudatlanul, gépiesen ápolt és virrasztott tovább.

    Leültem ágya mellé és néztem halódó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan, hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt: udvarias, korrekt és csöndes … . Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. Néha azt hiszem, ez a legtöbb, amit ember embernek adhat….

    Sokáig ültem ágya mellett, nem beszéltünk, csak néztük egymást. Mereven nézett szemembe, tűnődve, később, úgy tetszett, kutató, emlékező pillantással. Álltam ezt a pillantást; jó óra hosszat szótlanul néztük egymást.

    Mire emlékezett? Mit is szeretett volna tudni? Nem mondta meg, soha nem mondta meg, ebben az utolsó órában sem. Hallgatása tapintat volt, nem gyöngeség. Tudta, hogy egymás között, emberek között nem lehet másképp boldogulni, mint tapintattal és diszkrécióval ….

    Másnap dél felé kezdett haldokolni … fél háromkor azt mondta: „Köd van.” Igen, valamilyen finom köd ereszkedett szemeire; ködöt látott a szobában is. Csendesen feküdt még egy ideig; majd az orvos lefogta szemeit ….

    Később koporsót hoztak és elvitték. Szerettem volna rágyújtani, de sok ember járt a folyosón, s nem tudtam, illik-e „ilyenkor”. Vettem a kabátomat és elmentem. Október közepe volt, esett az eső, a csatakos fasoron mentem végig, teljesen üresen, érzés és kétségbeesés nélkül … Az út közepén, mely a város felé vezetett, targoncát vettem észre; a szekeret két ázott ló húzta lassan, a temető kápolnája felé mentek, s apámat vitték a koporsóban. Lassan mentünk az esőben, lépést tartottam a szekérrel, s ezen a nem nagyon hosszú úton, a kórháztól a temető kapujáig …. A lovak lomposan poroszkáltak a sárban, időnként lassítanom kellett, mert a kocsi a koporsóval elmaradt mögöttem. Ezen az úton megértettem, hogy apám volt az egyetlen ember életemben, akihez „közöm” volt …

    A kocsi bekanyarodott a temető kapuján és eltűnt a fák mögött. Álltam, rágyújtottam, utána néztem és dideregni kezdtem. Abban a pillanatban kezdtem megérteni, hogy apám meghalt.”

    Olvasva az idézetet, nem tudom mire gondolnak a Tisztelt Olvasók. Egy részük talán bólogat, s csendesen megjegyzi csak úgy magának: míves írás, ráadásul megrendítő. Nem kazánkovács írhatta, vagy földmíves. Valóban nem! Talán akadnak nem kevesen, akik már tudják is, hogy ki …, hogy ki vetette papírra eme sorokat.

    Persze, továbbra is akadhatnak olyanok, akik már-már ingerült kíváncsisággal kérdezik, mi több parancsolják: emeljem már fel a leplet a dr. Grosschmid Géza körüli titokról. Ígérem megteszem, de még adalékul elmondom, hogy nevezett jeles személyiség volt, amit az is bizonyít, hogy a Miskolcon megjelenő Reggeli Hírlap 1934. október 13-ai számában terjedelmes írást közölt „Meghalt Grosschmid Géza dr, közjegyző” címmel.

    „Súlyos veszteség érte Magyarország jogász társadalmát. Hosszas szenvedés után pénteken délután 63 éves korában meghalt dr, Grosschmid Géza királyi közjegyző a miskolci Erzsébet-kórház sebészeti szanatóriumában. Grosschmid Géza dr, csak rövid idővel ezelőtt foglalta el a miskolci harmadik királyi közjegyzői tisztséget. Ez a rövid idő is elég volt azonban ahhoz, hogy értékes egyéniségével vezető szerepet vívjon ki magának úgy Miskolc társadalmi, mint jogászéletében.

    Erre különben kiváló képességein kívül predesztinálta őt közéleti múltja is, Predesztinálta az a törhetetlen szívós akarat és energia, mellyel a cseh uralom alá került Felvidék magyarságának jogaiért harcolt. Az volt életének egyetlen, mindent átfogó célja, hogy Szlovenszkó magyar kisebbségének öntudatát ébren tartsa. Két cikluson át volt szenátora a csehszlovák Magyar Keresztyén Szocialista Pártnak. A kassai Ügyvédi Kamarának köztiszteletben és közszeretetben álló elnöke volt. Életének fő munkája, a Kisebbségi Sors címen megjelent hatalmas munkája nemcsak Magyarországon és a megszállt területeken, de Európa szerte nagy feltűnést keltett. Megjelent számos jogi dolgozata, valamennyi elmélyült jogtudásról és a legnemesebb értelemben vett jogérzésről tett tanúbizonyságot. A kisebbségi problémáról, Trianon katasztrofális következményeiről mélyenszántó, országos feltűnést keltő cikkei jelentek meg a Reggeli Hírlap hasábjain is. Gerinces, hajlíthatatlan politikai magatartása szálka volt a csehek szemében, úgyhogy két esztendővel ezelőtt már tarthatatlan lett az állapota Kassán.

    Miskolcon mindenki őszinte örömmel fogadta az ideemigrált nagy jogászt és hajthatatlan magyar jellemet. Egészségi állapotát azonban erősen megviselték a Kassán kiállott izgalmak, röviddel Miskolcra érkezése után már gyakran betegeskedett, körülbelül hat héttel ezelőtt pedig állapota annyira válságosra fordult, hogy be kellett szállítani az Erzsébet-kórház szanatóriumába. A kórház kiváló orvosi kara mindent megpróbált, hogy ezt a nagy értéket reprezentáló lelket visszatartsák a betegségtől elgyengült testben. Nehéz műtétet hajtottak végre rajta a múlt hónapban, azonban hiába volt az orvostudomány minden kísérletezése, dr Grosschmid Géza pénteken délután fél három órakor hosszú és kínos szenvedés után meghalt. Miskolc társadalmán kívül őszintén meggyászolja halálát az egész magyar jogvilág és a megszállt Felvidék magyarsága.”

    Dr. Grosschmid Géza temetéséről a Királyi Közjegyzők Közlönye 1934. októberi számában találtam dokumentumot.

    „Temetése nagy részvét mellett Budapesten, a Farkasréti temetőben e hó 14-én ment végbe. A sírnál Felsőmagyarország elszakított részének magyarsága részéről Körmendy Ékes Lajos, volt főispán és Szentiványi József prágai nemzetgyűlési képviselő megható beszédben búcsúztatták a felvidéki magyarság egyik nagy agilitású és tehetségű vezéregyéniségét. A magyar közjegyzői kar nevében pedig Galánffy János dr. felsőházi tag, a debreceni kir. közjegyzői kamara elnöke közvetlen, meleg szavakkal búcsúztatta el a sors kifürkészhetetlen rendelkezései szerint a magyar közjegyzői pályán rövid ideig működött kiváló kortársat.”

    Hogy nem csupán hangzatos lózungok a leírt és elhangzott méltató szavak, ellenben kiváló magyar ember távozott az élők sorából, annak bizonyítására idézek dr. Grosschmid Géza egyik beszédéből, amely a nyelvhasználati jog vitája kapcsán, 1926. március 16-án hangzott el Prágában, a csehszlovák parlamentben. „Megengedem, hogy voltak a régi közigazgatási rendszernek hibái és túlkapásai is, ezek azonban egyénekkel és nem a nemzetiségekkel szemben nyilvánultak meg, mert ha igaz volna az „ezer éves elnyomásnak” az a foka és mértéke, amelyet folyton emlegetnek, sőt, ha csak tizedrésze lett volna ez annak, amit Önök velünk magyarokkal szemben most alkalmaznak, akkor nem ülne itt ma a szlovákok közül senki.”

    Ilyen ember volt dr. Grosschmid Géza, aki élete szűk két évét szűkebb pátriánkban élte le. Megvallom, évek óta foglalkoztatott a kérdés, hogy Miskolcon – ahol jómagam 62 évet éltem – hol, melyik házban lakhatott.

    A házról mindösszesen annyit tudtam, amennyit unokája, Grosschmid Kató fia, Jáky János ügyvéd mondott egy interjúban Furkó Zoltán írónak, szerkesztőnek.

    „ … nagyapám … amikor a szenátorsága megszűnt, közjegyző és ügyvéd lett. Ő a halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy a miskolci házat – ami szintén nagyon szép kis palota volt – adják el, és annak árából vegyenek Budapesten egy lakóházrészt úgy, hogy a család elférjen.”

    De, hogy hol állt ez az épület, arról nem szólt a fáma. Minap viszont, szerencsés véletlen folytán kezembe került a Gömörország című irodalmi periodika 2015. évi 2. száma, s abban leltem rá Hideg Ágnesnek, a miskolci Herman Ottó Múzeum könyvtárosának egy írására, s benne az alábbi mondatra: „dr. Grosschmid Géza Miskolcon a Horthy Miklós tér 4. szám alatt lakott.” (Ma Városháztér.) Telefonon kerestem a szerzőt, - miután forrást nem említett -, hogy honnan vette, mennyire pontos az információja? Elárulta, hogy a miskolci halotti anyakönyvekben talált rá, amelynek másolatait a Megyei Levéltár Alsózsolcai Fióklevéltárában őrzik. Az információt megköszönve Hideg Ágnesnek, felhívtam a zsolcai Fióklevéltárat, ahol Kis József osztályvezető, levéltáros készséggel kikereste és megerősítette: a 840/1934. számú halotti anyakönyvben az áll, hogy dr. Grosschmid Géza (Miskolc, Horthy Miklós tér 4. szám alatti lakos) 1934. október 12-én, a Miskolci Csabai kapu 66. szám alatti Erzsébet kórházban hunyt el.

    A kör bezárult. Megvan az épület. A ma is patinás palota, a mai Városháztéren, szemben a Szemere-kerttel áll. Egy emléktábla azért még hiányzik róla! Dr. Grosschmid Gézának ez az életműve alapján is kijárna. S kijárna azért is, mert két hírességet is nemzett a magyar kultúrának. Igaz, egyikük sem a Grosschmid névvel váltak híressé, sőt, nyugodtan mondhatom világhírűvé. Az egyik fiút, aki apjához hasonlóan a Grosschmid Géza nevet kapta, Radványi Géza néven ismerte meg a világ. Filmrendező lett és nem is akármilyen. A Valahol Európában 2000-ben bekerült az addig alkotott 12 legjobb magyar film közé, s rendezőjének világhírnevet hozott.

    Dr. Grosschmid Géza másik fia a Grosschmid Sándor Károly Henrik nevet kapta világra jövetelekor. Ő volt az, aki az írásomban hosszan idézett sorokat írta apja haláláról, az Egy polgár vallomásai című művében. De akkor már úgy hívták: Márai Sándor. Ezen a néven vált világhírűvé.

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf