Szegedi Kis István: A magyarok siralmas éneke a tatár rablásról

    Szánja az Úristen híveinek romlását,
Az ő fiaianak, leányainak romlását,
Nem most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom – vallását.

    Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elrémültünk,
Isten beszédében mi is, választottak,
Csaknem kétségbeestünk.

    Gyakran az Istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,
Mert mind veszten veszni szegényországunkat
Szemeinkkel jól látjuk.

    Egyik veszedelem a másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kíméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Még hinnie sem meri.

    De vess véget immár, Uram, büntetésünknek,
Fordíts szemeidet reánk kegyességedben.
Mert az te népeid majd kétségben esnek
Ennyi nagy sok ínségben!

    Kegyelemes az Isten, nem ver örökké minket,
Egy szempillantásig hagyott most csak el minket;
De örökké való irgalmasságból
Ismeg fölemel minket.

    Oh nyomorult foglyok, Istenhez kiáltsatok,
Nagy bizodalomban, reménységben legyetek.
Az ki kézbe adott, majd az megszabadít,
Szemetekkel meglátjátok.

    A mi fiainkat siralomval elhattuk,
Ezentől azokat nagy örömvel meglátjuk,
Mi ellenségeinknek nagy veszedelmet
Nagy örömvel beszéljük.

    A szentek példáját életünkben kövessük,
Istennek ostorát tőllünk el ne taszítsuk,
Mert Isten országát háborúság nélkül
Semmiképpen nem nyerjük.

    Sírván így könyörge az Istennek egyháza,
Mikor tatár miatt felföldnek lőn rablása:
Ezerötszáz hatvan és hat esztendőben
Mikoron írnak vala.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf