Dr. Baranyay József: A komáromi magyar színészet története 1811-1941 [I]

Ha száz évet visszalapozunk a komáromi színészet történetében, csodálkozva látjuk, hogy akkor nem egyszer gyöngyélete volt a magyar színészetnek Komáromban. Ezek a kedves dolgok azonban később megváltoztak és volt idő, amikor a nyomorgó komáromi színészetről írtak szomorú esetet.

    Száz évvel ezelőtt a jó komáromiak vetélkedve pártolták a magyar színészetet és magukat a színészeket is. A vármegye, a város legelőkelőbb családai örültek, sőt valósággal büszkék voltak arra, ha egy színésznőt vagy színészt magukhoz vehettek a színiévad alatt teljes ellátásra, ami egyenlő volt a tejben-vajban való fürösztéssel.

    Az első magyar, sőt országos hírnévre szert tett operai primadonna, Déry Istvánné szül. Széppataki (Schenbach) Róza is élvezte száz évvel ezelőtt ezt a nagy komáromi vendégszeretetet. E csodás idők alakjainak egyike volt ez a széplelkű, csupaszív asszony, akiről már annyit írtak, regényt, színművelt és operettet is. Kedves, nőies és megkapó közvetlenséggel ír memoárjaiban a komáromiakról és azok elragadó vendégszeretetéről. Ő például a város és a vármegye egyik legelőkelőbb családjánál, az Asztalos családnál lakik és étkezik, valahányszor Komáromban vendégszerepel. Az egész ház dédelgetett kedvence és áldott, kedves cselszövésekkel tudják meg, hogy mi a kedvenc étele Déryné ifjasszonynak és azzal kedveskednek neki.

    De hát micsoda más idők voltak akkor, más a levegő, mások az emberek és az erkölcsök. Déryné egyszer megbotránkozva írja naplójában, hogy kitudódott az egyik színésznőről, hogy a társulat egyik férfi tagjával együtt lakik. Az egész társulat megbotránkozik és a bűnösök kigolyózásáról tárgyalnak, de nem lehet végrehajtani, mert a két bűnös a társulat nélkülözhetetlen tagja.

    Azóta romlottak az erkölcsök. Ma ezen senki se botránkozik meg és megszokott dolognak tartják, különösen a színészvilág tagjai.

    Déryné Komáromban nemcsak a polgári lakosságot hódította meg, hanem a várőrnagy, Ernst József és felesége is rajongtak érte. Gyakran meghívják ebédre és elhalmozzák a figyelmesség száz és száz jelével. Kocsit küldenek érte, elébe mennek, virágot küldözgetnek neki és tüntetőleg tapsolnak játékának. Egyszer is az őrnagyéknál vagy Déryné ebéden. Meglepődve veszi észre az ifjasszony, hogy az asztal alatt az őrnagy úr a térdét nyomogatja. Azt hiszi, hogy ez csak véletlenség lehet, és térdét odébb húzza. De tévedett, mert a szerelemre lobbant őrnagy utána nyúl és folytatni akarja Déryné térdén a szerelmi vallomást. Erre Déryné felugrik és elkiáltja magát:

    -  Őrnagy úr, ne nyomkodja a térdemet!

    Az őrnagy majd a föld alá süllyed szégyenében, az őrnagyné össze-vissza csókolja a drága asszonyt és ettől fogva barátságuk még szilárdabb lett.

    Ugye mondom, egészen más világ volt a száz év ezelőtti, mennyivel jobbak az erkölcsök…

    Történelmi nevű családok felhívást küldtek szét a magyar színészet pártolására.

    Száz évvel ezelőtt sem volt Komáromban állandó hajléka a magyar színészetnek, amelynek a német katonaság által dédelgetett német színészettel is küzdenie kellett.

    Az első magyar színielőadásokat a Városház téren, a mostani Klapka téren levő gróf Zichy-féle házban (a későbbi Weisz, most Klein-ház) tartották. Ebben a Zichy-házban volt egy nagy terem, amelyben a táncmulatságokat szokták tartani. Ennek a teremnek a bérlője színpadot építtetett a teremben, és az érkező színtársulatoknak bérbe adta. Az épület nagyon jó helyen volt, a város közepén, rosszul, de mégis kikövezett piacon, ami nagyon fontos volt, amikor a messzebb lakók a nagy sár miatt nem egyszer nem mehettek színházba.

    Az is megtörtént, hogy ugyanott ütötték fel tanyájukat a német színészek is, és akkor fölváltva játszott a magyar és a német társulat. Később ugyanezen ház udvarára költözött a színészet. Volt ugyanis az udvaron egy raktárszerű alkotmány, ennek az emeletén ütöttek tanyát Thália papjai és papnői.

    Ezen a színpadon a Bánk bán szerzője, Katona József is fellépett többször. Szerelmes volt Dérynébe és hogy családja ne szégyellje az ő színészkedését, álnév alatt lépett föl. Katonának a Bánk bánon kívül a Luca széke című darabját is előadták nálunk Szinnyei József naplójegyzetei szerint. Katona a saját darabjain kívül Shakespeare-drámában is föllépett és pedig jelentős sikerrel. Álneve a színlapon Szinnyei szerint »Idegen« volt.

    A színésznőkbe szerelmes ifjaknak az imádott hölgy után való szökései elég gyakoriak voltak Komáromban. Így pl. Frankenburg Adolf, a neves író fiatal korában szintén Komáromban szökik szerelmese, Hivatal Anikó primadonna után. Frankenburg emlékirataiban sokat ír a komáromi színészetről. Azt mondja, hogy a legtöbb színész családi viszály miatt hagyta el övéit, vagy szerelmi csalódás révén jutott a színészek közé, vagy olyan leányt akartak vele elvétetni, akit nem szeretett. Volt eset, hogy az apa papi pályára szánta fiát és megesett, hogy a papjelölt unokával ajándékozta meg a családot. A bősz apa haragja elől Komáromba szökik a színészek közé. A nők közül sok volt, aki szintén a kényszer és az érdekházasság elől menekülte a kulisszák közé. A színészbe, a színésznőbe való belehabarodás is sokat vitt a színpadra.

    Amikor Frankenburg 1828-ban Komáromban járt, a színigazgató Fülöp Imre volt. Társulatát elég rendesnek mondja Frankenburg, aki találkozott olyan társulattal is, hol a tagoknak alig volt ruhájuk, de azért az utcán hetyke, büszke léptekkel sétáltak.

    Az akkori társulatok sokat adtak a tagok tisztességére. Egyszer Erdély felé járt a társulat, amikor az egyik tagról az a hír terjed el, hogy a veszprémi lelkésznek elvitte egyik könyvét. A gyanúsított színész 60 mérföldet gyalogol vissza, hogy megmutassa a lelkésznek azt a polcot, ahová ő a keresett könyvet tette, de a lelkész pont ott nem kereste. A nélkülözésekkel telt gyaloglás után aztán tisztán állott a gyanúsított színész becsülete.

    A Zichy család a nagytermet és az udvaron levő bódét legtöbbször ingyen adta át a színészeknek és a bérlőt mással kárpótolta. A raktárféle épület se sokáig adott menedéket a színészetnek. A faalkotmányt lebontották és zsidó templomot építettek helyére.

    A komáromi színészet ismét hajléktalan, de nem sokáig. A város rendezi a tűzrendészetet, tűzoltószerszámokat szerez be és nem elégszik meg a városháza folyosóján elhelyezett csöbrökkel és bőrkannákkal, hanem két fecskendőt vásárol. Ezek elhelyezésére az úgynevezett régi temető felett, az akkor disznópiacnak, majd Rozália, most Kossuth térnek nevezett térségen, a tér közepén, az akkori Szombathy, most Jókai utca és a Tolnai utcával egy vonalban házat építtetett a város. Ezt az épületet mázsaháznak hívták, mert itt mázsálták a sót és a vásári árut. Ennek a végében helyezték el a fecskendőket.

    Itt, ebben az épületben, amelyet a múlt század ötvenes éveiben bontottak le, amely ott állott, ahol a mostani mázsaház, – talált otthont a magyar színészet. Elég alkalmas hely volt a színpad felépítésére és pár száz néző befogadására.

    Ebbe a színházba vitték el negyedféléves korában városunk nagy szülöttjét, Jókai Mórt. A kis Móricnak annyira megtetszett az előadás, hogy amint nővére, Eszter, férjezett Vály Ferencné elmondja, folyton belekiabált a darabba, és amit a színészek a színpadon mondtak, azt ő utánuk kiabálta. No, de aztán nem is vitték el többet színházba.

    Egy ideig a komáromi színészet az Erzsébet-szigeten talált otthonra. E szigetről id. Szinnyei József azt írja, hogy Arany-szigetnek hívták az aranymosásról, amely akkor tájban igen virágzott a szigeten. Ezen az Arany-, most Erzsébet szigeten a szigeti nagy fa mellett volt egy nyitott aréna. Itt játszottak a színészek, de a hely nem volt nagyon alkalmas. A délutáni előadásokat a nap heve, az estélieket a szúnyogok veszedelmes hada, esetleg a hűvös szél tette tönkre. A külső zaj is zavarta az előadást, nem egyszer pedig az eső mosta el az egészet.

    Gondoskodni kellett tehát egy alkalmasabb helyről. Ugyancsak a szigeten az akkori repülő híd vége közelében volt egy pajta. Ide rakták be a hídhoz szükséges fölszereléseket. Ide költözött a magyar színészet. Színpadot és a nézőteret egy komáromi mecénás, id. Szinnyei József édesapja, aki szitásmester volt, rendezte be a saját költségén.

    A régi komáromi színlapok szerint a magyar társulat többször játszott Szarka János úr kastélyában, vagy pedig a kertjében levő faépületben. Ez a kastély a főgimnázium és a polgári fiúiskola között terült nagy kert közepében volt. Én gyermekkoromban még láttam ezt az omladozó épületet. A kertet egy ismerős kertész bérelte. Bár szigorúan tiltották, hogy az omladozó házba bemenjünk, mi gyerekek, ha szerét tehettük, beosontunk oda, mert a biliárd szobában egy kikezdett üvegcsillár üvegdarabjai voltak ránk nagy vonzerővel. A roskadozó mennyezet már egészen legörbült, úgy, hogy ha fölállottunk a szúette biliárdasztalra, mi apró, ökölnyi gyerekek elértük és tördeltük a máramarosi gyémántból és hegyi kristályból összeállított csillárt. A mennyezet minden pillanatban ránk szakadhatott volna, de hát gyerekésszel törődünk is mi az életveszedelemmel. Ebben a kastélyban, amelynek romjait a polgári iskola építésekor hordták szét, játszott a magyar színészet. Szarka János után nem maradt egyenes leszármazott, valami távoli rokona örökölte ezt az ingatlant Pápáról. Ez nem törődött az épülettel és az bizony lassan összeroskadt. A kertben filagóriák voltak tréfás falfestményekkel. Ebben tanultak a színészek a színiévad alatt. Szarka János uram különben nagyon szerette a tréfát. Egyszer a bécsi személyhajót megállította, amikor az a monostori szőlője előtt elhaladt. Szalmával kitömött és felöltöztetett bábukat deresre húzva püfölték a hajdúi, amikor a személyhajó közeledett. Hogy a látszat jobban megfeleljen a valóságnak, a bábuk helyett az ütlegelő hajdúknak kellett jajgatniok. Amikor a hajó egész közel volt, a felöltöztetett bábukat a vízbe dobták. A hajó közönsége sikongatva követelte a kapitánytól, hogy állítsa meg a hajót és mentsék ki a szerencsétleneket. A hajó meg is állott, de hamarosan kitűnt Szarka uram, a színészpártoló komáromi úr turpissága és a hajó tovább ment.

    Id. Szinnyei József a Bach-korszak című naplójegyzeteiben azt írja, hogy ezek a bábuk nem szalmával kitömött ruhák voltak, hanem amikor a Nádorvonal építésekor elárverezték a Kálvária fából faragott szentjeinek szobrait, azokat Szarka János uram vette meg és ezeket öltöztette köpönyegbe és dobatta a vízbe egyik monostori szüret alkalmával. Ezen a szüreten ott volt Bajza József és Vörösmarty Mihály is. Néhány nap múlva az Augsburg Allgemeine Zeitungban azt olvashatták az érzékeny szívű németek, hogy Magyarországon Komárom körül egy fürt szőlőlopásért agyonütik az embert. Ezzel Szarka utam a magyarok rossz hírnevét segítette elő, bár akaratlanul. A színészeknek nagy mecénása volt ez a különös ember, aki mindig vörös mellényt viselt, azért egyszer így szólított meg Vas Gereben: »Sohasem láttam vörösbegyű szarkát!« Szarka uram így vágott vissza: »Én se láttam sárgarézből vasgerebent!« T. i. Vas Gerebennek sárgásvörös szakálla volt.

    A színészeknek, különösen, ha rosszul ment nékik, mindig nagy barátja volt. Egyszer, amikor ő adott hajlékot Thália papjainak és papnőinak, és a primadonna jutalomjátékát tartotta, megvette a nézőtér összes jegyeit. Ő maga a nézőtér közepére ült kardosan, kalpagosan és eljátszatta magának az egész darabot.

    Az ő hajlékában jó dolguk volt a színészeknek. Magban a Szarka-telken is el lehetett szórakozni. A sok kerti filagórián kívül, amelyek közül még gyerekkoromban én is láttam egy-kettőt, lovagvárat is építtetett kertjében. Tornya is volt és minden délben harangoztatott. Volt a hatalmas, nagy kertben egy pagoda is, szintén toronnyal és azon órával. Ezt a pagodát id. Szinnyei József is megnézte. A házgazda nagy szívességgel fogadta őket és megmutatta a furcsa épületet, amelyet Szarka unitárius templomnak nevezett. Volt benne egy nagy terem és sok apró szoba, amelyekbe több fokú lépcsőn lehetett fölmenni. A falak mindenütt tele voltak képekkel. És bizonyosan nem szenteket ábrázoltak ezek, mert amiket én láttam gyerek koromban a kerti filagóriákban, bizony azok nagyon csintalan képek voltak. Megjegyzi Szinnyei József naplójegyzeteiben, hogy Szarka uramról és bohókás tetteiről köteteket lehetne írni. Egyszer télen, tisztújítás alkalmával Bacchusnak öltözött föl és a szánkóra helyezett száz akós hordóra ült és 24 ökörrel vontatta a szánkót a város utcáin. De azért a sok csintalan tette mellett nem feledkezett meg a kegyeletes dolgokról sem, és a komáromi református templomnak harangot ajándékozott, Szinnyei szerint az egyik harangon olvasható a neve és címere is látható.

    Szarka uram kastélyán kívül még sok helyen játszottak a magyar színészek. Így 1849. május 27-én megkezdi Komáromban Pázmány Mihály színigazgató előadásait a szigeten egy páholyszerű színkörben, majd a társulat a Csirke-kertbe költözik át. Pázmány igazgató megcáfolta azt az ősi mondást, hogy fegyverzörejben hallgatnak a múzsák, mert ebben az időben ugyancsak ropogtak a puskák, dörögtek az ágyúk és csattogtak a kardok. Pázmány színigazgatóról érdemes följegyezni, hogy a jövedelemből mindig juttatott a sebesült katonáknak.

    Valamikor a mostan Vársor utcát Vágó utcának hívták, és mindakét sora ki volt építve, de amikor a tisztipavilont, vagy ahogy újabban nevezik: tisztipalotát építették, az egyik házsort egészen lerombolták. A lebontott épületek között volt az Aranysas vendéglő. Ennek a nagytermében is játszottak a magyar színészek valamikor.

    Egyszer a Rozália-, most Kossuth téren az egyik Beöthy-házban talált otthont a magyar színészet.

    1952. június hatodiki kelettel azt olvassuk Szinnyei naplójában: »Séta közben megnéztük az épülőfélben lévő nyári színházat. Igaz, hogy deszkából van összeütve, de a hely kellemes az angolkertben (a mostani Anglia), az épület szerkezete is elég jó. Amint halljuk, Szabó társulata jön hozzánk, amely meglehetős« – írja Szinnyei. A színkörnek csak a színpadi része és az öltözők voltak fedve. A nézőtér szabad volt, és nem egyszer elmosta az eső az előadást, de jó időben nagyon regényes volt a nézőtér a sűrű akácfák közepette – teszi hozzá Szinnyei. Az előadás megtartását zászló kitűzésével jelezték itt.

    Ez a színkör valószínűleg leégett, vagy lebontották, mert az újabbkori színkörök az Angliában a lovarda közelében nem vezethették vissza a múltjukat olyan messzire.

– folytatjuk –