Buda Ferenc: Nagy Lászlóhoz

nagylaszlo     mindenkor van szavam, de Nagy Lászlóról mit is mondhatnék? Hisz a szívünkhöz közeliekről nyilvánosság előtt még nyomós okból is nehéz megnyilatkozni. Nekem legalábbis nehéz.
   Vajon a költészet mai ünnepe kedvező alkalom-é, s ez a hetven év, amit az idén betöltene – betölthetett volna! – kapóra jön-é?
   Hihetetlen e hetven év, ahogy hihetetlen a hiány. Avagy talán képzeljem el Őt hetvenévesen? Még fehérebbnek? Immár tetőtől talpig ezüstfiúnak? „Inkarnáció ezüstben.” Elképzelem. S aztán bolyongok halott fák útvesztői között.
   Arányt nem tévesztő, áradóan gazdag, ám fölösleg-hordalékot soha nem hurcoló-hömpölygető, félelmetesen pontos és tiszta költészete az elmúlt napok során keresztül-kasul átvilágíttatott, felmutattatott.
   Összegezzük tán az összegezhetetlent?
   Alázat, de nem megalázkodás. Szolgálat, de nem szolgaság. Méltóság, de nem hivalkodás. Tiszta lélek, tiszta elme, tiszta szív. Nemzeti vagyon és világörökség.
   „Műveld a csodát, ne magyarázd.”
   Csodát csak az művelhet, aki maga is csoda: mert legyőzi a történelem s a mindennapok gravitációját; a veszendő tagok és romlandó szervek gravitációját; a hiúság és az önszeretet gravitációját. E győzelmek után repülni már csupán tehetség s akarat kérdése. Ím, ez a művek titka. Minden egyéb: csak ügyes mutatvány, kényszermozgás vagy magamutogatás.
   Valamikor 77 vége felé találkoztam Vele. Kormos István halála még ott árnyéklott kialvatlan arca árkaiban. Keveset beszéltünk, leginkább faragni alkalmas fákról, szerszámokról. Ez fölélénkítette, derűre hangolta. Búcsúzóul a megszokott erővel szorított kezet velem:
   – Aztán – vonta föl intőleg a szemöldökét – írjál szép verseket!
   Ígéretképpen rábólintottam.
   Meg nem álmodtam volna, hogy akkor látom utoljára.