Balaskó Jenő: Szakértőbeszéd a felkelők sírjánál

Gondozni kell erős sírját,
gondját kinek kinevettem,
életet gondolt halálában,
éljen csak örökké, halálában –
ki kell nevetni a felkelőt.

Emlékezni kell a hősről,
elfelejtett megölni engem,
ellenségben barátot látott,
ilyen jó embert senki se látott –
ki kell nevetni a felkelőt!

Élő halála él-e még?
eltemethetetlen, tudom.
Törvényét nekem tanítja,
fiának majd fiam tanítja –
ki kell nevetni a felkelőt.

Ha majd eszmém s népem unom,
újrateremt majd az érdek!
Felizzik újra rovarsötét belsőm,
életre hevítve rovarfényes külsőm! –
ki kell nevetni a felkelőt.

Sose szégyelld, hogy mi voltál,
ki hágott meg eszmerúddal:
öntudatzacskós internáci,
kékből duplakék internáci –
ki kell nevetni a felkelőt.

Ha majd testem élve rohad,
s nem lesz Isten ki segítsen,
akad majd hős, kórságom ölni,
s lehullik a sebbel, meg se kell ölni –
ki kell nevetni a felkelőt!

Hova vágyik túl a vágyon?
Hova száguld megmerevedve?
Az élet nem jut soha messze,
amíg ezt tudod, nem lehetsz veszve –
ki kell nevetni a felkelőt.

Megállok a megnyílt sírnál,
szép táj, a véres alkony,
fellángol a fűből a föld halála,
rohanó gyermekek sereges halála,
siratni illene az árva katonát,

akinek szívét átaldöftem,
mert a magamét elrohasztottam –
sírját is el kéne súlyosan temetni,
mert ős nem tudott engem eltemetni –
ki kell nevetni a felkelőt!