Juhász Géza: Az utca és a föld /József Attilláról/

József Attila első verskötete ugyanakkor jelenik, mint az Erdélyié: 1922-ben. A forradalmak és az országvesztés bódult csöndje után egyszerre szólal meg bennük a magyarság legmélye: az uradalmi cselédház meg a külváros. A népi kötet címe: Ibolyalevél, a proletáré: Szépség Koldusa. Életmegpecsétlő szó mindegyik. S egész osztályukra jellemző, hogy az idősebbik, Erdélyi, még csak kiverekszi a helyét úgy, ahogy, de József Attila tébolyba taszítva pusztul el. A Gép öli meg, amelyikben annyira hitt.

    Tizenhét éves, mikor első kötetét kiadja. Még diák, s máris kész formaművész, csakúgy játszik a legnehezebb ritmusokkal. Élményanyaga pedig elég volna egy aggastyánnak is. A pesti bérkaszárnya dobja föl, a proletárnyomor. Nagyapja még oláh pakulár, apja szappanfőző: szocialista és buzgó templomjáró. Anyja kun cselédlány. A költő 1905. április 11-én született. Két nénje túléli, Jolán meg is írja az életrajzát. A borzalmak könyve ez. Apjuk faképnél hagyja őket; anyjuk napszámba jár, munka közben lezuhan, kórházba kerül, gyermekeit az utca neveli. A két kisebb lelencsorba szorul, paraszt házhoz. A fiút Pistának kereszteli a gazda s ha „rossz”, ostorral veri véresre. Itt kap fekete alapszínt József Attila világa. Utolsó éveiben félelmetesen ránőnek s szétszaggatják gyermekemlékei.

    Jolán nénje polgáriba verekszi magát. Hősi, rettenhetetlen alkat, húzza maga után iskolába a húgát, az öccsét. Tizenhat éves, mikor először vesz fogkefét: egyet az egész családnak. Egy professzor titkárnője lesz, majd egy ügyvéd felesége. Anyjuk 1919-ben elpusztul. A kisebbek Jolánhoz költöznek, de sógorukat doktor úrnak kell szólítaniuk. Attila úgy nő odáig, hogy vizet árul, csomagot hord, fát, szenet lop, s élelmiszerért áll sorba egész éjszaka, mitőlfogva kitör a háború. Üres pillanataiban végzi a polgárit. Még nem kész, vontatógőzösre kerül, hajósinaknak. Az ügyvéd megszánja, haza viszi. A fiú könyvekbe bújik s pár hét alatt színjelesen levizsgázik a negyedik polgáriról.

    Az ügyvédet leképeszti ez az eredmény. Polgárésznek megfoghatatlan, mivé is tud fejlődni, izmosodni egy-egy pincelakó penészvirág, ha akadálytalanul áradhat rá a levegő, a fény. Miféle képességek lappanghatnak egy vadóc utcai kamaszban? A külváros ugyanaz az őserő-tartály, mint a falu. Lakosságuk nagyrészt azonos is. S a nyomor a legszigorúbb rosta, legkeményebb iskola. Az éhes száj különb észfinomító, mint a fogós algebrai feladatok. Aki bele nem fásul, meg nem rokkan szellemileg, olyan találékonnyá edződik, hogy nincs versenytársa a túlápolt úri fiúk közt.

    Hát még ha valaki lángész is ráadásul, mint József Attila. Jeles bizonyítványa az ügyvéd jóvoltából, a makói gimnáziumba juttatja. Játszva élre tör, színegyes, s egy-kettőre elismert költő. Maga Juhász Gyula figyel föl rá, a közeli Szegeden, – a fiatal József Attila épp őt tartja az élő költők közt legkülönbnek. Megjelenik az első kötete, dicsérik is, de ez nem változtat az életén. Szünidőben napszámos, kukoricacsősz, nevelő, mikor hogy. Az iskola is kezd fölhorkanni a szabálytalan életű diák ellen. Magántanuló lesz. Nyolcadikos dolgozata majdnem négyes, az érettségin pedig alig meg át: természetesen magyar irodalomból.

    A társadalom is mindjárt rávicsorít. Istengyalázásért fogják pörbe. Bölcsészetre iratkozik a szegedi egyetemen. Az egyik professzora siet kijelenteni: míg ő él, nem engedi, hogy ilyen fölforgató garabonciás középiskolai tanár legyen. Még azért nem adja meg magát. Külföldön tanul tovább, egy-egy évre kijut Bécsbe, Párizsba. Tikkadtan issza a kultúrát, embertelenül sokat éhezik. Ünneplik a líráját, s ő szállítómunkásnak szegődik. Bútort cipel az emeletről, s közben Adyt szaval. Az elálmélkodó tulajdonosnő bejuttatja Hatvany Lajoshoz, Ady milliomos pártfogójához. Rajta ez sem segít. Vendéül hívják a bárói kastélyba, de éhesen kél föl a terített asztaltól: nem tud mit kezdeni az ismeretlen ételekkel. Így jár az irodalom asztalánál is, nagy Baumgarten-díjat kap, s távolmarad a népi csoport folyóiratától is, a Választól. Munkásköltő, szocialista, de tulajdon osztályában sincs kellő becsülete: másokat küldenek a moszkvai író-kongresszusra. Ahány komoly szerelme, mind meghiúsul.

    Ki bírna ilyen érzékenyen, korán jött sikerei után, akkora kudarc-sorozatot? Kezd a szervezete összeroppanni.

Kazánt súrolta, vágtam sarjat;
elnyúltam rothadt szalmazsákon;
bíró elítélt; hülye csúfolt;
pincéből tódult ragyogásom.
Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.
Egy jómódú leányt szerettem,
osztálya elragadta tőlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belőlem.

    Hamar ráeszmél, hol a helye, mi a jelentősége. Tizenkilencéves kori kötetében már így fogalmazza meg a rendeltetését:

a legnagyobb lélek szökkent belém:
az utca és a föld fia vagyok.

    Nincs súlyosabb örökség, mint ez a kettő együtt. Munkásapa, parasztanya gyermeke; bérkaszárnya és csőszkunyhó neveli. Az egyetem csak a lehetőséget adja neki, hogy benne forrhasson lírai szintézissé, minden zamatot egyesítő költészetté a kor egész élményanyaga és művészi hagyománya: Juhász Gyula, Kassák Lajos, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, szonett, szabadvers, népdal és a Kalevala. Egész kora eltévedt benne. Mindenüvé tartozik, tehát sehová sem. Teljes ember, tehát jellegtelennek tartják.

    A munkásoknak eleinte kétszeresen gyanús: polgári és népi. A polgároknak gyanús: dogmatikus szocialista. A népieknek gyanús: műköltői. A műköltőknek gyanús: életízű, forradalmár. A forradalmároknak gyanús: gondosan csiszolt, széplélek, esztéta. Illyés Gyula fogalmazza meg legszabatosabban azt a zavart, amelyiket kelt, még a barátaiban is: „A különböző értékek, ha nem is ütik, de feszélyezik egymást, elvonják egymástól a figyelmet”, – írja még 1932-ben is, József Attila új kötetéről.

    Minden gazdagság szegénység is. József Attila végzete az volt, hogy az akkori közvélemény jellegtisztaságot követelt; nemcsak az orvosokban szokta meg a specialistát, hanem a költőkben is. Utolsó két kötetéig kiadója sem akad saját fillérein jelentek meg a könyvei.

    Szívvel-lélekkel benne él a munkásmozgalmakban, odaszorul közéjük véglegesen. Ki-kigyalogol előadást tartani Pest külvárosaiban, mert villamosra sincs pénze. Faradhatatlanul vitázik, tanulmányokat tervez. Kis lakásba szorul egy munkásnővel, az sem akar megesküdni vele. Fűtőanyagra nem telik, kikapcsolják a villanyukat. Csomagot hord, hétszámra tejen él. Az irodalmi báró meg-meghívja, koktélt visz körbe az inas, s ő rosszul lesz a nehéz italtól meg az éhgyomorra szívott ópiumos cigarettától.

    Jönnek az utolsó évei: már lopakodik fölfelé minden idegszálán a múlt. Ha sikerülne átütnie, micsoda humusz lehetne ez a fekete ingovány. Így, mint a mocsárból a láz, gőzölög elő az emlékeiből a bomlasztó méreg. Drága havi harminc pengőn kezelteti magát, s a lélekelemzés végképp rászabadítja a kárhozat árnyait. Petőfi óta nincs költőnk, aki olthatatlanabbul sóvárogna a családi tűzhely után, mint ez a fészektelen árva, volt lelenc. De benne ez is freudi borzalommá torzul: anya-komplexum lesz belőle. A sírba is után kiáltja a korán elpusztult proletárasszonynak, boldogtalan szülőanyjának a kitaszított szív késett panaszát:

Tőlem elvettek, kukacoknak adtad édes emlőd s magad.

Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, ezen nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad – félrevezettél engem.

    De a vádnál, panasznál ezerszer gyötrőbb a bűntudat. Nincs semmi enyhülete, hiszen már a tehetségében is kételkedik. Kötetei nem fogynak. „Ki veszi meg a rossz költő versét?” – emészti magát. Szerkesztője lesz a Szép Szónak, egy olyan Nyugat-féle folyóiratnak. Még ott is elütik a korrektorságtól, pedig azért legalább fizetnének. Reménytelen szerelmekbe gabalyodik. Lassankint ránő a skizofrénia, a tudathasadásos elmezavar. A tébolyultak éleselméjűségével építi ki rémei világát. Nem is kell hozzá nagy képzelettorzulás, hogy úgy lássa, ellen fordult, őt üldözi az egész mindenség. Líráján éppúgy nincs ennek káros nyoma, akár Vörösmarty vagy Ady végső remekein. Idegeiben szabatos körvonalú látomássá testesedik az agyrém is: s a költői kép élő valóság. Hazám címen hatalmas szonettciklusban tart ítéletet viszonyaink fölött:  

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemő halál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már.

    Önhúsába zsúfolja az egész magyar múltat: benne marcangolja egymást a kun anya, román apa; az egész Kárpát-medencei népkeverék; győztes, legyőzött, „Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa – török, tatár, tót”. Minden együtt és egy már benne: az emberiség sorsa, a magyar keserv, az egyéni összeomlás, fölényes fintor, állati üvöltés, hot és lázadás. Ritkán tud annyira személytelenné válni, mint Erdélyi. De mindig érezteti azért, hogy nem egyéni balsors az ő esete: milliók szenvednek így s még borzalmasabban. Sok kritikusát idegesíti ez a közösségi hang. Programköltő, pártpróféta, – legyintenek rá. Pedig milyen önkéntelenül árad bele még a szerelmi dalába is az ideológia. Neki nem megtanult lecke ez, hanem az élete:

Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld,
a csöndes eső és a tiszta nap.
Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy leveli kiviruljanak.
Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem születik meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

    Először kilenc éves korában kísérel meg öngyilkosságot, mikor a nénje arcul üti egy cigaretta miatt. Ezt a pofont is fölpanaszolja utolsó hónapjaiban. Azután még sokszor próbált átmenekülni a másvilágra, akár ifjúkori mestere, Juhász Gyula. Végre 1937. december 3-án sikerül neki. Kimegy sétálni a balatonszárszói állomásra s bedobja magát a kerekek alá. Nyakcsigolyáját töri, jobbkarját is letépi a vonat. Tizenöt méteren át hurcolja, míg meg nem állítják.

    Mihelyt együtt a költői termése, kiviláglik a jelentősége. A legmagasabb igénnyel sikoltott, de minden nagyképűség nélkül. Egész költészetén végigcsillog valami fiatal báj, egy-egy fesztelen csibészkurjantás, suhanc-kötekedés. A Vihart például így kapja el négy hetyke sorban:

Mint gyermek a páncélos bogarat,
két ujjal megfogtam hóna alatt,
imígy mormogván: Ez hát a vihar!…
S kapálózott kis villámaival.

De mennyi szomorúság, milyen határtalan kétségbeesés búg ennek a külteleki tréfának az alján. Ennyi az élet, a legnagyobb égi színjáték. Érdemes?

    Mikor először kezd megjelengetni, a mi szocialista költőink Kassák nyomán járnak, dadaista ízlés szerint fintorognak az irodalom „polgári” hagyományaira: a tiszta formákra, rímekre, meg az értelmes mondatokra. Abban akarják túllicitálni Adyt, ami legvárosibb benne: még elvontabbak, még bonyolultabbak. Visszaejtik a proletár költészetet kezdeti gyökértelenségébe. Nemzetköziek, vagy inkább: nemzeten kívüliek a szó legsivárabb értelmében: sem színük, sem illatuk. József Attila költészetén is átcsap egy szabadvers hullám, de ő olyan mélyen gyökerezik a valóságban, annyira gazdagon él benne a világ, hogy semmiféle izmus nem mossa ki a talajból s nem fakítja el a színeit.

    Saját osztályán belül ugyanaz a jelentősége, mint az Erdélyié egész irodalmunk számára. Vele kezdődik a munkás-líra megtisztulása. Higgadt belső rendet hoz, élő természetet, háromdimenziós valóságot. Úgy fejezi ki magát, hogy bárki megértse. Vonzza a népköltés, – nem ugyan a Petőfi-fajta, hanem a Kalevala oldott lebegő realizmusa. A világirodalomból fordítgatja is a rokon természeteket: Villont, a középkorvégi francia csavargó-költőt, s a szomszéd népek lírájának testvérhangjait. Mindent fölhasznál, magába olvaszt. Épp ezzel a sokfajta ízével: teljesen egyéni zamata van.

    Költészete sűrű, örvénylő; míg föl nem tárul egész összefüggésében, könnyen rémlik egy-egy hangja kiforratlannak, túlélesnek. Alkata mélyén kezdettől ott lappang az a kettősség, amelyik később szétszaggatja a lelkét. Versei állandó belső birokból születnek. Sehol nem bír megkapaszkodni véglegesen. Az utca és a föld: minden kultúrában óriási távolság, de nálunk különösen. Ady összefogja ugyan, de az ő millió feladata közt ez csak egy. József Attilának az élete megy rá, hogy az értelmiségi ember páratlanul nagy, becsületes erőfeszítésével egyensúlyba hozza a kettőt: a paraszt és a proletár világát. Mekkora ez a vállalkozása, abból sejthető, hogy csaknem egész költészetén át látnunk kell az ide-odanyújtott kar kapkodó mozdulatát. Nincs mögötte igazi közösség soha, vagyis nincs, ami fölerősítené a hangját, s lesöpörné róla azokat a részlet-„szépségeket”, amelyeket csak a szűk baráti kör méltányol igazán. Marad líráján egy olyan vonás, mintha az íróasztalának dolgozna. De csak míg bele nem törődik, hogy nincs menekvés, el kell zuhannia. Attól fogva egyre föllebb jut: megszűnnek különcködései, csaknem dilettáns rímragasztékai. Emberfölötti akarattal fogja össze széthulló lelkét. Egylendületűvé válik, s ez a hatalmas végső erőfeszítés egész líráját fölemeli költészetünk legnagyobb teljesítményei közé.

    Pályája párhuzamos az Erdélyiével; egy a fejlődésirányuk, de merőben mások a nehezékeik. József Attila nem lázad a város ellen, neki az a szülőföldje. Hisz a civilizációban. Igazi költő: azt az emléktömeget építi bele a lírájába, amelyik gyerekkorában halmozódott az agyába. Akár Isten elé borul, akár filozofál, akár szerelmes, vállalja a sorsát, élményeit: – képvilágán messziről érzik a külvárosi proletár. Egészen más ez, mint mikor a középosztályi költő nyomorgatja bele a mindenséget a materialista dogmákba. József Attila eljárása épp ellenkező: a proletárlelket tágítja akkorává, hogy beleférjen a világ. Nincs meghatóbb, gyermekibb, mint mikor így fohászkodik:      

Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítenék kiabálni néked.  

    A költő fölötte áll minden pártnak. Annak is, amelyikért meg tudna halni. Tulajdonképp miatta is hal meg. Szintetikus képessége csak a szellemi oka annak, hogy annyira húzódoztak tőle. Van egy társadalmi ok is, s viszonyaink közt ez a fontosabb. Annak az osztálynak szólt ez a hűvös elutasítás, amelyiknek a nevében énekelt József Attila.

    Halála éppoly küldetésszerű, mint az élete és költészete. Mihelyt elpusztul, megszólal az ország lelkiismerete. Rohamosan szétárad a lírája. Ahova eljut, mindenütt enyhíti a mélyreidegzett elfogultságot proletárjainkkal szemben. Úgy esik el, mint a reménytelen harcos. De hagyatékából kizeng a föltartóztathatatlan győzelem. A munkások felé sorsuk vigaszát lengeti: a magas művelődést. A parasztoknak meg azt jelképezi, hogy a szegény ember élete városon is, falun is testvérsors. Csak együtt lehet segíteni rajtuk.

szozattv


szozat a tiszta hang jekely jav MEGHÍVÓ Radnai Illés 20180427 kitelepitettek éljszívbőlfesztivál 2018. 04. 07. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK 04 lourdes trianon 768x432 életmese pályázat 2018
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf