Erdélyi János: A magyar népdalok [V. rész]

Legrégibb dalaink, Kölcsey szerint, melyekben még nemzeti történet említtetik, a kurucvilágból maradtak reánk; ezekből a Thököly, Rákóczi, Bercsényi, Bóné nevek hangzanak felénk; s ezekben a poétai lelkesedének nyilvánságos nyomai látszanak1. Sajnálatos, hogy e nyilatkozat igazságát a népköltési gyűjtemény nem cáfolhatja meg bőven régibb dalokkal, vagy nem bírja erősíteni az idézett korbeliekkel. Egy töredékecskét Gömörben még ma is tud a nép; hol a nagy pipájú Szuhainak ma is él maradéka a Száraz vagy Szuha-völgyön. Mi ebben a magyar nemzetről mondatik, „nagy pipájú, kevés dohányú” nem egyéb, mint a fájdalom szarkazmusa, s eredetét a hazai körülményekből veszi. E kis töredék egyenesen a kurucvilági maradvány.

    Az állandó katonaság felállításának ideje, tehát a múlt század második vagy harmadik tizede, szülé az így kezdődő panaszos dalt:    

    Már minálunk verboválnak kötéllel,    

    Isméri ezt az egész ország, s úgy látszik, hogy ennél jobban egy dal sem volt elterjedve a nép között, mely tulajdon sorsának látta benne siralmas rajzolatát. A benne előforduló Kassa városa, melyet minden táj egyformán megtart, Abaúj vidékére teszi a dal szülő helyét; a már szó pedig idejét, mi 1715 után mihamar lehetett.

    A Laudon győzedelmére írott ének „Már Belgrád a mi várunk” szintén megjelenti a maga korát, ha csakugyan ezen alkalom hozta volna elő. Benne    

    „Hol van a török ereje?
    Nem így volt most öt esztendeje.”    

    nevezetes dologra szolgál figyelmeztetésül. 1789-ben vevé be Laudon Belgrádot a töröktől; tehát a nevezetességnek 1784-ben kellett történni; s most úgy látszik, mintha csak a kölcsön visszaadását örvendenék vitéz győzteseink.

    Egy dallal igen egyez mindenben az ily kezdetű két dal: „A nap kerül, hajnal derül”; és „Győztünk, győztünk”; ezért mind a kettőt bátran vehetjük vele egykorúnak, ha ugyan felebb nem akarunk visszamenni Jenő, savoyai herceg, korába, mely szintén bírt lelkesedést adni a győzelem örömének dallal dicsőítésére.

    A gúnydalok között a mai korból egészen kiváló két dalt lelünk a divat, idegen szokások, férfiak és hölgyek viselkedése ellen. „Világ haszontalanság” és „A szörnyű és alatt szörnyű változások”. Haragszik első a lengyel mentére, papucs és pantoflira. Módinak mondja a betegeskedést, kendőzést, frizérozást; rosszalja, hogy nem szeretik a templomot, imádkozást; hanem inkább kártyát, kockát, hárfát. A második nagyobb hangon szólal meg, valóságos juvonáli harag és bosszankodással a divat ellen:    

    E világ ördöggel vetett szövetséget,
    Német, franciául tanult ördögséget.    

    E két nemzettel gyűl meg baja gúnydalunknak, s megtudjuk szavaiból, mely korban íratott. A francia befolyás egész Európát elárasztá inkább divat, mint politikai intézkedések által; innen bátran a Lajosok időszakára tehetjük e dalt, melynek szele és szelleme a nyúlt század elején és dereka felé jött be mi hozzánk is Németországon keresztül, s ezért üti e dal francia mellett a németet is.

    Ily öntetű és hihetőleg egykorú dalok még „Módi jött be a lányoknál”, aztán „Nem vagyok én paraszt ember, reám úgy nézzetek”, továbbá „Viceispán, perceptor”, stb., végre „Minapában Debrecenből Bécs felé utaztam” többnyire mind szemközt a divattal, idegen viselettel, magyartalanság miatti panaszban; minek elemzésére majd csak ott jövünk, hol a népdalok lélektani oldaláról leszen szó.

    Ellentétül tekinthető eme dalokhoz az, mely így kezdődik:    

    Hej most élem világom,
    Mert van magyar kalpagom.    

    Ez a dal valódi reneszánsz dal, végtelen örülő annak, hogy már mindenben igazi magyarsághoz fordul az ízlés, s így végződik:    

    Oh én édes magyarom,
    Magyar légy, azt akarom.    

    Testvéreül mutatkozik ennek a „Veres bársony süvegem” kezdetű dal, mely bokrétája emlegetésével átcsap a szerelmi dalok közé, a minthogy ott is fordul elő a gyűjteményben

    Kevésbé meghatározható, de régibb korú dalok fordulnak elő a komoly neműek között. Ezekben semmi sincs küleseményre vonatkozó, mert tartalmuk teljesen bölcseleti; egyedül a nyelv, a hang, a költői szólamlás, miből húzhatni következést. Mindegyikben több költői elem van, mint a múlt században tőlünk telhetett volna, és több komolyság, mint hogy annak hitványságaival egy időbe eshetnék. Van dal, mely egész ótestamentomi szigorban, régi nyelven, régi becsületességgel szól, például: „Az úr Isten minden gyűlésekben” stb. aztán a következők: „Reménység az embert gyakorta táplálja” és „Felkel jóhajnalban a szántó álmából” gyönyörű két testvér egymás mellett; bennök vallás és természet, különösen ennek a szántóvetőt érdeklő oldala, festetik oly szépen és lelkesedéssel, mintha Balassa írta volna. A legelső tekintet, midőn e két dalt megláttam, egyenesen a XVII. század költőire szökteté figyelmemet, s úgy hogy a népköltészeti elemekre és hanghordozásra dalíróink nem kevés gond s ügyelettel voltanak. „A szép madár a fecske” dalt oly fölírással vevém, mint közölve van: a magyarnak régi nótája a szárnyas állatokról. Ki tudja, hány elíró ismételte már ezt a régi epitheont? Elég az hozzá, hogy ez is a természet körül forog. Versmértéke Beniczky-Koháry-féle rövid sorok, ügyes, pontos rímeléssel; kora nem utóbbi mint amazoké.

    Még három dal van a komoly neműek között, melyeket szintén e korba teszek, egyedül belső okokból. Ide tartozónak gondolom a következő dalokat: „Nincs boldogtalanabb a paraszt embernél”, aztán az ellendalt: „Nincsen szerencsésebb a paraszt embernél”, és „Búsul a vén gazda, siratja teleit”. Két elsőben fő személy a paraszt gazdaember, most keseregve, majd örvendve maga sorsán, a harmadik pedig azokat leckézteti, kik a régi időket dicsérik; benne kikapnak a képmutató öregek, s védetik az ifjúság. –

    Ha eddig okoskodásim, illetőleg hozzávetéseim megállnának, körülbelől harminc dalnak ismernénk közelebb vagy távolabbról születése korára. De ha egyet sem tudnánk is meghatározni, mondhatná-e joggal valaki, hogy dalaink között nincsenek régiek? Lett volna csak ember és figyelem a népi költészet becsülésére, bizonyosan százanként volnának dalaink élet mindenik korszakából. A mi emlékezetünk egy-két embernyomra terjed, s ímé már eddig kötetekre menő tömeg állíttatik ki népdalokból, holott még jóforma része hazánknak nincs kizsákmányolva. A régi levéltárak még mindig csukvák a nyilvánosság elől, pedig bennök sok mindenféle jegyzetek, emlékiratok vannak elrejtve, minőket naptárak, imádságos könyvek üres lapjaira mindenkor szerettek fölírni eleink, s még ma is egy ilyen könyv általános jegyzőkönyv.

    Azt kellene talán mondanunk, hogy minden általunk összegyűjtött népköltészeti ereklye a legújabb kor szüleménye. Nem volnánk-e vakmerők ily állítással? Népdalaink bizonyos sajátságban lélekzenek Európa minden nemzeteinek dalaihoz képest; így azokat sem egyiktől, sem másiktól nem vehettük, mert azonnal megismerszenék rajtok és bennök az idegen zamat és íz. Tehát hol és mikor kezdettünk először énekelni? A múlt vagy múlt előtti században? Nagy számmal vannak népdalaink, ennyi igaz; senkitől sem vettük azokat ez is igaz. Tehát énekeltünk, mióta beszélünk, mert ez a legegyszerűbb magyarázat arra, mikor kezdtük el a dalolást. Furcsa is volna oly népről, melynek saját nyelve, szokása, öltözete, hite, sőt előítéletei vannak, föltenni, hogy hiányozzék belőle a költészet, mikor minden nép ifjúságában egyik jellemvonás éppen a költészet iránti hajlandóság; vagy a mi nemzetünknek sohase lett volna ifjúsága?

    De ily gondolatok többé nem valók nekünk; ezeken már túlesénk, s históriai bizonyossággal vagyunk fölfegyverkezve minden tagadó állítások ellen. Mind a mellett pedig hogy tapogatózásaim a mai embernyomig lehozák a népköltészet életét, viszketegem van elmondani még némely ide vonatkozó észrevételeket, mint ama nézeteknek pótló állításait.

    Van két dal a románcok között, Szép Ilonáról és a királyfiról, melyeket én sehogy sem tudok beilleszteni azon időszakba, melytől kezdve írott emlékink vannak a népköltészetre; szóval, 1500 óta nem találok helyet ama két dal rangjának, életkorának megjelölésére. Csak egyetlen írót sem tudok, ki e hangon szólott volna, akár a formát, akár a tartalmat tekintsem mindkettőben. Az elsőnek tárgya Szép Ilona, ki panaszra megy a bíróhoz, ennek fia ellen, merthogy szép gunárát agyon ütötte. Párbeszédben foly a törvényszéki jelenet Szép Ilona és bíró gazda közt. Az előadás egyszerűbb mindennél, mi e nemben magyarul íratott, még ott is, hol Szép Ilona előadja számtalan sok kívánságát elégtételül, s minden szava egy-egy arany. Az előadás és formánál pedig sokkal meglepőbb a bíró igazságszeretete, ki saját fiát akasztófára ítéli. Azonban Szép Ilona tündérileg hamis, és csak ingerkedni látszik a bíróval; s akasztófa helyett „két karja két szép karfáját” nyitja fel a bíró fiának.

    A királyfiról szóló románc nem kevesebb értékű régiség szempontjából. Itt a királyfi szintén hamiskodik. Meg akar ismérni két leányt, minő erkölcsűek: a kosárkötőét és a gazdag bíróét. Ezen utolsóhoz tehát kocsisi ruhában megy be, s a leány őt mint szegényes öltözetűt a tűzhelyre ülteti. De a királyfi nem ül, mert nem azért jött, hanem jött azért, hozzá megy-e vagy sem. A leány nemet mond, s elutasítja kérőjét szomszédba, kosárkötő leányához. Ide is úgy megy be a királyfi, mint amoda, s kéri ugyanazt. A leány igent mond, s a királyfi elmegy ismét, de királyilag öltözve, a gazdag bíró lányához. Most a leány, mert gazdag kérője van, megörül, igent mond, a királyfi azonban kiszidja, mert már neki van szebb is, jobb is, azaz a kosárkötő leány. E románcnak a dallama is él.

    Felötlő benne mindenki előtt a királyfi közeledése s lebocsátkozása alsóbb rendűekhez. Azonban ez senkit meg ne lepjen. Mindez, mond egy német író, oda viszen bennünket vissza, hol a különböző rangok még nem léptek ellenséges állásba egymással; mikor a nemesség nagyrészt még természetes volt, vagy természeti fényben állott, melyet nagy ősök, vagyonra és tekintélyre emelt, biztosított polgári állapot minden szabadalmak előtt adnak; midőn még a néphez tartozott, s ez által úgy nézeték, mint belőle fejlett virág és úriasság2. A középkorban az előkelő és alrend nem volt úgy elválasztva, mint idő folytával, egymástól. Uraság és cselédség egy asztalnál evett; hercegasszony szolganőivel együtt lakott és hált. Minő kevés fontosságú volt pedig dalokban rang különbségére ügyelni, megtetszik egy svéd költeményből, hol a leányok apja előbb paraszt, majd király; sőt a királyból ismét paraszt vagy éppen sertések pásztora leszen3. Nálunk a királyok leereszkedése a néphez történetileg bizonyos. Nagy Lajosról egy lengyel történetíró jegyzé fel, mint járta be álruhába az országot megtudni az őszinte néptől, miként gondolkozik az adóhajtók, bírák és királyi tisztek felől4. Mátyásról még mai napig is él hagyományba, mint vette fel olykor a paraszt sorsát és ruháját. Sőt Bonfini, ki nagyban és sokszor bírálat nélkül használta fel a monda beszédeit, őt szinte kocsisnak, lóhajtónak állítja5, mire később Liszti ezen oldaljegyzést tevé Kováchich szerint: bizony kocsis nem volt. József császárról hasonlólag ment ki efféle hagyomány a nép közé, mely folyvást erősebben őrzi emlékét, mint egyéb, történeti nevezetességgé magasult tettei. Ki légyen ilyen adatok után kétségben ezen románcnak teljes népi és régisége felől, ha nem volnának is ott a forma és elbeszélő hang jellemei, az egyszerűség és a költői igazságnak szigorú kiszolgáltatása? Hol vehette magát ez a dal, nem idegenből honosult-e által, megmondani nem tudom, de annyi igaz, hogy szépen beillik a magyar nép hagyományaiba. Mikorra tegyük hát eredetét mind a kettőnek? Én, igazán szólva, e két dalt legrégibbnek hiszem mindazok között, melyeket még eddig ösmérek, úgy tekintem mindkettőt, mint a népköltési gyűjtemény legritkább ereklyéjét.  

 

/1/ Munkái III. k. 30. lap
/2/ Versuch einer geschichtlichen Charakteristik der Volkslieder. Von Talvj. Leipzig. F. A. Brockhaus. 1840. 214. lap
/3/ U. o. jegyzésben.
/4/ Horvát I. Nagy Lajos és Mátyás védelmében.
/5/ Aurigatione assidua est. IV. Lib. I.

folytatjuk

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf