Kiss Menyhért: A gorlicei hajnal
Az volt a hajnal Gorlice felett!
Alighogy felrózsállott napkelet,
Egy-két csillag sápadozott az égen,
Mikor rettentő istenítéletképpen,
Mintha ég, föld, pokol összekavarodna,
Süketítő, észbontó rialomba,
Mely folyton nől és pillanatra se lágyul:
Megdördül mennydörgőn ezer ágyú!
Az volt a hang! Ha Belzebubnak pokla
Millió ördögkölykével viaskodva
Ércrudakkal vasajtót veregetne,
E hang ahhoz szelíd méhdongás lenne…
Az volt a hang!… Nagy hegyek méhiben
Elrejtve, ami vas, acél pihen,
Megmozdult. Szólt a nagy északi rémnek:
„Szabadsággyilkos!… Megöllek, összetéplek!
Ízekre darabollak, szörnyű rabszolga had,
Rázd le a kancsukát! Légy szabad!…
Véred pocsékolja nyakigláb herceg,
Ébredj muzsik! … A nagy tékozlót verd meg!
Az az ellen; hogy a mazuri tóba
Fulladt néped virágzó milliója,
Hogy a magyar Kárpátok ormain végig
Millió katonasír feketéllik,
S rá idegen nép szánó könnye csorog:
Az ő nagy bűne, megcsalt oroszok!…”
Az volt a hajnal! A nagy virradat,
A földre akkor új világ hasadt,
Az Úr, míg zúgott, zengett a rémes orkán
Szólott hozzájuk az ezer ágyú torkán:
„Gyilkot adtál a tanulók kezébe,
S most lángban áll a föld szenvedő népe
Elveszem a győzelmed. Nincs tovább!
Szenvedd a verés véres ostorát! …”
S ágyúk bömböltek, géppuskák ropogtak,
S holt tetemén a szétroncsolt soroknak,
Mentek, rohantak, marsoltak előre,
Ezer veszéllyel, bajjal nem törődve,
A föld rengett, hegyek, fák megindultak,
Hullahegyekké öltöztek az utak,
Dobogó, dübörgő ágyúskerekek
Tapossák, zúzzák az óriás sereget,
Trikolor lengett, gépmadár kerengett,
Magyar honvédek vágták ott a rendet,
S mire Gorlicén világos lett a hajnal:
Csattogó dallal, diadallal,
Egymást ölelve, karba kar:
Állt két csoda: Úristen gyermeke,
Vas, tűz, acél s a halál remeke,
A germán, s a magyar!…