Lendvai István: Zrínyi
Zord éjszakáimon, mikor csillagtalan
sötétlik a magános Vár, s a mély Tabán,
konok társalkodóm a szurokhajú Bán.
Beszédünk szörnyű. Hallgatásunk nagy, nehéz.
Szemünkben láz. Szavunkban átok, őrület.
S tanácstalan talál az ólmos szürkület.
A költő sírdogál, a bán káromkodik.
Húrja dermedt a lant, marokba tört a kard.
És minden szolganép bánthatja a magyart.