Tompa Mihály: Kisfaludy Sándor emlékére

Mért könnyesek szemeid, bús vándor, e síri határon?
    Néma homályával kit föd előtted e hant?
Kisfaludyt siratod? Ne sirasd – nem tűnt le örökre:
    Keble barátaihoz, szellem égbe repült.
Megdallotta a lányt, lányának rózsa szerelmét,
    Érte dicső koszorút nyert vala: földi babért.
Zenge a lant, húrján buzdító hangok ömöltek,
    S a nemzet fásult keble dobogni tanult.
Égbe hatott a dal, meghallá párducos Árpád,
    És a szelíd István, – s szívük örömre hevült.
Éneke megtetszett, – a szentek égbe óhajták,
    Hogy rátűzhetnék a nemes égi babért.
Most, akiért lángolt, mellette van ifjú szerelme,
    Liza, – szelíd ajkán szűz mosoly éde fakad.
S míg áldást könyörög kedves vérére egekben,
    Tiszta erényét nem zárja e síri halom.
Fölzeneg a szerelem dala s a honi szózat a sírban,
    És a honmentő őrködik álma fölött.