Erdélyi János: A magyar népdalok I.

A valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.

Kölcsey

I. Míg valamit csak homályosan ismerünk, s ösztönszerűleg érzünk, fél becsben áll előttünk. Így vagyunk pedig rendesen azzal, mi hozzánk legközelebb van, mert a körültünk levő élet elvégre mindennapi leszen és fel sem tűnik többé, mint a levegő, s elveszti ránk nézve ingerét. Bizonyítja ezt az irodalmak fejlődésének egész története. Még a régi görög nemzet is egyiptusi hagyományok és mesék után kezdé alakítani első istenvilágát, vele költészetét, éltét;az európai újabb nemzeteken hasonlag évről évre kimutatható irodalmuk kezdetének idegen színezete. Világosan tudjuk ugyanis mit vőn egyik a másiktól, miben indult egyik a másik után, meddig hordá előképe színét, s hogy önállóvá, sajáttá egyedül akkor lőn, mikor a vele született erőt fölfedezvén, önismeretre jutván, szabad fejlődést engede annak, s megjelent mindegyik a maga eredetiségében. Mi magyarok sem voltunk ez oldalról különbek a világ más nemzeteinél; mert ha volt nemzet, mely sokáig utánzott, az mi valánk, s vagyunk is nagy részben e mai napig. Költészetünk – minthogy költészetbe rakja le a szellem mindenütt a mivelődés legláthatóbb színeit, csak ezt említem általános irodalmunk helyett – költészetünk, mondom, minden iskolát kitanula már; hallottunk éneket és dalt görög és római mértéken és modorban; ismerünk olasz és francia hevet és könnyűséget, angol ízt és német komolyságot művein, de még most sem igen vagyunk tisztában a felől, melyik hát az igazi magyar nemzeti költészet.

    Azt nem minden ember hiszi, hogy lehet magyarul írni, de még sem magyarán, pedig úgy van. Írókat lehetne felhoznom, kik magyar szókat raktak ugyan egymás mellé, de hol deák, hol német alakban, elannyira, hogy munkáiknak úgy szólván, csak teste magyar, de lelke idegen. Mély foka ez a süllyedésnek; azért szívesebben tűrök egy két idegen eredetű szót tiszta magyar formában, mint legtősgyökeresb szókat idegen szellemben, mert csak így és nem másképp lehete az angol és franciának nyelvek töredékeiből saját és nagy nemzeti nyelvet és irodalmat állítni elő; csak így lehet nekünk az idegen műveltség befolyásának igáját lerázni nyakunkról, és megszólalni, mint szólnunk Istentől adatott.

    Átbúvárkodtuk a világ irodalmát, s megfáradtunk belé, ekkor aztán beláttuk, hogy némely igazságok, minők az ízléséi, nem pusztán a gondolkozó és kívánalma, hanem a vérrel is vannak összefüggésben. Ezen vér szerint való igazságokat kell már nekünk, szép nemzetiségre törekedvén, kelendőkké tenni; de mindenek előtt kikeresni azon alaphangokat, melyekhez távolról sem férkezheték idegen. Ilyeket találunk bőven a népi költészetben, habár töredékesen s nem oly virító éppen is, mint a nemzet ifjúsága idején lehettek.

    Megjegyzendő pedig, hogy a nemzet irodalma rendszerint akkor fordul egész szeretettel önnépi költészetéhez, mikor már félreismerhetlen jeleit adá mívelődésének. Innen úgy látszik, hogy a míveletlen osztálynak és költészetének méltánylására bizonyos előhaladási fok szükséges. Mennyi sokat írt már az angol és német, mikor Percy és Herder figyelmet gerjesztének a régi költeményekre! Nálunk a Kazinczy kora leginkább külföld utánzásában folyt el, helyesen, mert sokkal könnyebb utánozni, mint önleg indulni az irodalomnak, de nem mondhatnók, hogy azóta nem haladánk, s ennél fogvást a népköltészet megkedvelését visszalépésnek csak balga fogja tekinteni. Valóságos haladás ez, és pedig annál inkább, mert a nemzet becsülni kezd olyat, mit azelőtt nem becsült, és becsülvén magáét, csak újabb tanúságot tesz erkölcsi erejéről, mert a becsülő magát becsüli meg. Tehát magunk becsülése és önismeretünk fejlődése az a két szárny, mely keletet ad a népköltészetnek. Hatása meg fog tetszeni irodalmunkon, mert a népköltészet olyan a művelt írókénak, mint törzsök a virágnak.

    Van azonban az irodalmin kívül más tekintet is, mely a népi költészetet a kor egyik és fő szükségévé teszi, s ez a magyar nép lélektudománya. De igen kár, hogy népköltészetünk aranykorának virágai odavannak. Szerencsére azonban a népköltészetnek egyik fő érdeme a valóság, miszerint a mit benne találunk, az mind igaz tény, azaz ha valami benne történetre vonatkozik, az történet; ha erkölcsre, az erkölcs; ha ízlésre, az ízlés; minél fogva itt minden betű adat, hol a történet, hol az erkölcs, hol az ízléshez, vagy is a nép egész belsejének felvilágosításához. Ez okból minden hűséggel, iskolainál szigorúbb és pontos lelkiismerettel jártak el a tudósok mindenütt népök költészetének magyarázatában, és adtak annyit a népismerethez, mennyit más forrásból soha sem adhattak volna. Csak vegyük fel a magyar népdalokat. A különböző című könyvek legalább ugyanannyi oldalát fedik fel a magyar természetnek. Mennyiféle érzés, gondolat, eszme nem fordul is elő külön-külön alakban, és színek alatt! Látható itt a nép a maga egész valóságában. Pusztán vagy faluban lakván, megismerhetsz egyeseket, de itt az egészet; s valóban fogalmat szerezni a népről, melynek tudomány és törvényhozás egyiránt hasznát vehesse, csak oly könyvek, mint a népköltési gyűjtemény, átismerése után lehetséges.

    Nálunk a népboldogítási tervek egymást érik. Vajon nem lehetne-e rá mondani, hogy embereink jobban tudják a tervet, az elméletet, mint ismerik a népet s életet? Kevés szót mondék, de sokaktól akarok értetni, mert hazánk mostani eldaraboltságában mélyebb rokonságra van szükség, mint a külső körülmények által ránk parancsolt jogi kötelek, s ott van különösen a lelki egybeolvadás, melynek a kölcsönös ismerkedés, egymás érzéseinek ha öröm megosztása, ha szomorúság elvállalása, kimaradhatlan s örökítő föltételei.

    Németországba utazván eléggé volt alkalmam tudományos férfiakkal beszélni, kik örömmel kérdezősködtek a magyar faj felől. Mikor ennek kis számára jött a szó, nem azt kérdezék: hogy áll, mint áll politikailag, hanem van-e saját öltözete, éneke, tánca, hagyományos szokásai, sőt előítélte? Miért? Mert a nép csak ily külsőnek tetsző jelvek által, mik ugyan mindig legszorosabb összeköttetésben vannak a belsővel, esik szemléletünk alá. Itt a tánc, nyelv, érzés nem divat, mint a felsőbb körökben, melyeknek, mint szomszéd telekre kihajlott fának, mások szedik gyümölcsét. Itt a szokás egyszersmind erkölcs, a hagyomány történet s az előítélet meggyőződés. Ha én a német tudósok kezébe egy népdalgyűjteményt adhaték, bizonyosan jobban megfelelek vala kérdéseikre, mint eddigi, a nép körül tett tapasztalataimból.

    Mikor Goethe a szerb népdalokkal ismerteté meg nemzetét, annak örült leginkább, hogy képzelődésök és tudományuk világa egy új nép ismeretével gazdagodott. Fog ezen világ gazdagodni a magyar népköltészet megismerésével is bizonyosan, mert olyan ez, mint mikor új képet függesztenek föl eddig nem tudott mestertől valamely műcsarnokba. Azt a sajátságos, titokban századok óta folyvást működő, s mondani szeretném, művészi tömeget eredetileg feltüntetni volna már fő cél a népköltészettel. Kinek ennyi nem elég, annak minden is kevés, azt pedig bizonnyal elérjük. Nem a versek, mint műgondosan kikerekített remek darabok, noha ilyek sem fognak hiányzani, hanem a zamat, képesség és gondolatvilág, melyben forog a nép képzelődése, főleg az a kitartó erő, mely magára hagyatva, iskola és minden nélkül buzog idők óta, mint a forrás; az a hűség magához, mely népünket védé a felolvadástól, lesznek üdvös eredményül ezen tárgy feletti tanulmányainkból, mikor aztán el fogjuk hinni, hogy népünk, ha olyat adsz neki, mi véréhez való, ha vérébe oltod a műveltséget, a fogamzás biztossága mellett örök időkre is megőrzendi azt, s vele a polgáriasodásnak nem egyént nyertél, ki meghal, hanem testületet, mely halhatlan.

    Említsem-e azon gyönyört, melyet a magyar ember, ki idegen írók olvasása által el nem ferdült, fog érezni, midőn ifjúságának s vidékének divatos dalaival találkozandik a gyűjteményekben? Ez fogja szeretni a magyar népdalokat, ha nem egyébért, legalább azon nyelvi sajátságokért, melyeket, mint az ő vérét, idegenre nem lehet átfordítani, s kedvet lelend magában megtorolni azon bosszantást, mellyel szomszédink vagy ezek lelkével rokonult honosink üldözék a törzsökös magyar embert, hogy fordítsa le ha tudja egyes német kifejezéseinket, miáltal csak nyelvünk szegénységét akarák szemünkbe tüntetni. Én csak egy sort jegyzek ide a ok közül, Európa nyelveinek, fordítás végett:

„A kit én szeretek, meg van az szeretve.

hogy más temérdek nyelvi sajátságokat lehallgassak. Diadalát üli ebben a nyelv is, mint későbbi vizsgálatainkból egymás után ki fog vilgálani; mert azok a „csalom a szívedet, csalom a szemedet, eszem-adta, eszem a teremtő fádat”-féle, bár nem igazolható, de éppen azért eredeti kifejezések, melyeknek mégis van tulajdon, elfogadott értelmök s keletök, semmi egyéb, mint a nyelv daca, fejessége, zamata.

    Mindennek ellenére mi eddig a magyar népköltészetet nem becsültük, mert nem ismertük. Az idő intése, a kebel szüksége pedig már jó ideje, hogy megszólítá a költőket, kik többé kevésbé kezdék elkapogatni a népdal hangját s ennek volt is látatja műveiken. Soha nem felejtem el, mikor először olvasám Kisfaludy Sándor a „dicsértessék az úr Isten,” mennyire tetszék az nekem. De annál inkább fájt egy valaki észrevétele, miszerint éppen e helyet rosszallá, mert mint ő mondá, igen parasztos. Azonban nem volt-e parasztos nyelvünk, táncunk és minden, a mi magyar, elfinomult, elvásott atyánkfiai előtt? Ma már senki nem hiszi parasztosnak a „fogadj Isten, jó napot”-féle köszöntéseket, és a világ jobban beszél felőlünk, s magunk is úgy érezzük. Azért igen tudom én a mívelt osztálynak melyik lépcsőjére számítsam azon fejeket, kik sehogy sem bírják megfogni, micsoda érdeme lehet a Kisfaludy Társaságnak oly dalok gyűjtésében, melyeket utolsó falus szolgáló is énekel.

    Mindarról, mi nekem e tárgy körül tett vizsgálódásimban feltűnt, számot fogok adni az olvasó közönségnek, s reményem van észrevételeim által figyelmet, bővebb vizsgálódásra kedvet gerjeszteni többekben, mert óhajtám magokból fejteni ki a népdalok becsét. Én bennök többet látok, mint sok más, kinek az egész nem egyéb, mint hallomás vagy emlékezet dolga, mert tudom, mily szükségképp tartozik a nép életéhez annak költészete. Hiszen, Istenem, azt senki sem akarja tán közülünk, hogy a szegény alrend is idegen élvekre szoruljon, hogy nála öltözet és szokás, „melyik kezébe fogja villáját, minő lépésekben táncoljon,” divat szerint legyen változó! Nem is volna hátra egyéb, mint hogy e csekélynek látszó külsőségek, melyekben ismerhetni a népre, letörülhessenek róla, miként bűnhődött fejről a kenet, s a nép, mint Erázmus rotterdámi szobra, mindent külsőtől lemosva, megsúrolva ott álljon előttünk művészietlen tisztaságban*.

    Ezen értekezés folytán szó lesz a magyar népköltészet történetéről, a meddig történetbúváraink után adatokat gyűjtheténk felőle, míg elvégre már élő emlékeivel fogjuk kipótolni a történeti folyamatot a mai korig, s ezzel beváltani véljük állításunkat, hogy népünkben a költészet korrul korra kimutatható bizonysággal mindig élt, változott, hervadt vagy virult a nép sorsa, körülményei szerint. A történeti és régiségi adatok után elmondjuk észrevételeinket a feltűnő sajátságokról, uralkodó eszmékről, melykben a néperkölcs és ízlet tükrözik, s végre némi nyelv és széptani adatokkal szolgálunk összes költészetünk gyarapítására.

 

    * Rotterdam egyik hídján áll Erazmus szobra. A hollandi, tisztaságot űző, nép eleinte tiszteletből csutakkal állt e szobornak, és tisztogatá, míg nem egy értő figyelmezteté a hatóságot, hogy a tisztogatás leveszi a szoborról, mi rajta művészi van. Ezóta nem mossák a szobrot, de a rege szerint nem is tisztelik úgy.

folytatjuk

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf