Féja Géza: Dózsa-eposz

Dózsa György történelmi vállalkozása mély hatást gyakorolt a humanista irodalomra. A történetírók, Brutus, Tubero, Istvánffy Miklós, Szerémi György s Taurinus, az erdélyi humanista költő, részletesen foglalkoznak a nagy parasztforradalommal. Taurinus, valódi nevén Stieröchsel István gyulafehérvári kanonok és hunyadi főesperes „Stauromachia” címen írta meg humanista modorban a parasztforradalom eposzát. Szerémi kivételével a történetírók elítélik Dózsa vállalkozását s züllött paraszti Sardanapalt látnak benne. Taurinus is ilyennek jellemzi a parasztvezért, de a nemesi hadsereg minden kiemelkedőbb alakjában Hectort lát. Eposzának humanista köntöse és modora, a költeménybe zsúfolt klasszikus visszaemlékezések tömege élesen ellentmondanak a tárgyalt véres társadalmi eseménynek. Taurinus teljes költői szabadsággal alakítja a történelmi anyagot, a parasztforradalom eszmevilágáról mégis humanista társaival egyetemben feltűnő adatokat közöl.
    Tubero, Brutus, s Taurinus úgy tudják, hogy Dózsa Cegléden beszédet mondott, melyben politikai alapelveit fejtette ki. A három forrásban Dózsa beszédének a szövege lényegében megegyezik; a beszédből határozott társadalompolitikai terv bontakozik ki. A humanisták Dózsa alakját érthető okokból eltorzították, tehát ha nem volt határozott adatuk reá, miért állították volna, hogy nem csupán „rablás és gyújtogatás”, hanem mélyreható társadalmi átalakulás volta célja? A Dózsának tulajdonított beszéd a laikus vallásosság s az őt követő parasztlázadások szellemét leheli; tagadhatatlan élményszerűség vonul rajta végig. Ezt a beszédet a humanisták nem találhatták ki; más kérdés, hogy Dózsa mondotta-e, s Cegléden mondotta-e, ő fogalmazta-e, vagy pedig a környezetében élő papok valamelyike? Mindezt nem tudjuk határozottan megállapítani, de el kell fogadnunk, hogy ennek a beszédnek a szelleme elevenen élt Dózsáék vállalkozásában.
    Dózsa György vállalkozásának voltak nemzeti és népi forradalmi célkitűzései. Nemzeti gondolatát úgy foglalhatjuk össze, hogy „Magyarország a magyaroké”.
A humanizmus pazar színjátéka nem ért el a népig; a mélyben a laikus vallásosság társadalmi gondolattá és tervvé érett, s mihelyst kitört, a hiányzó nemzeti hős szerepét néphős vállalta. Egyelőre az egyházi énekek és a zsoltárok, a népdalok, s a laikus vallásosság szellemétől áthatott politikai beszédek voltak az új társadalmi vállalkozás szellemi életének a „műfajai”. A katonák zsoltárral erősítették szívüket, a vesztőhelyre indulók pedig „gyenge magyar dalokat” énekeltek. A középkori prédikáció a paraszttáborban követelő beszéddé alakult. Az „új közösség” szekértáborban tanyázott, mint egykor Etelközben; „pogány” lázadás volt a Dózsa-fölkelés és arra nézve is felvilágosít, hogy milyenek lehettek a korai „pogány lázadások”.