Hangay Sándor: Mese a tábortűznél

Láttál sasot, ki ringva száll magasba,
Kék tengerére végtelen egeknek
S láttál erdőt, hol villámtól hasadt fa
Csonka ágával felhőt fenyeget meg?

A sas mámortól részeg szívvel szárnyal,
De visszatér, hol sziklán várja fészke,
A tölgy, gyökér, kit köt ezer karjával,
Vágyva bámul a ködlő messzeségbe.

Sasnak és tölgynek lelkét örökölte
Ember, akit ma gépes szárnyak hordnak,
Mert tudja: visszabukni kell a rögre,
Ha sújt korbácsa, Isten, ostorodnak.

Lányaik mézét csak épp ismerni kezdte,
Asszonyszájról tán cimboráktól hallott,
Gyáván nézett még a sötét szemekbe,
Ha egy-egy szőke fej fölébe hajlott.

Gyermek, ki most lép ki az iskolából,
A vén padoknak álmát hordva lelkén
S az ideál még szíve mélyén lángol,
Mint kápolnában mécs ölén a szent fény.

Szamos partján a vadvirágos réten,
Vagy zsályaágyán szarvasjárta hegynek
Elábrándozva a kék messzeségen,
A vágyai nagy útra kerekedtek.

S a vágyak addig-addig jártak-keltek,
Míg egyszer Sors mindent valóra váltott
És szárnya nőtt az ábrándos gyereknek.
… Szamos partján felsírtak a virágok.

Tábortűz mellett néztem éjszakába,
Szemben az ellen élesztett zsarátot.
Mint bánatos, bús daru krúgatása,
Magyar szó vándor szép meséje szállott.

„Beült a gépbe, szárnya lebben, aztán
 Motorja búgva álmos dalba kezdett.
Eltűnt az égnek déli boltozatján…
Fázva vetettem érte egy keresztet.

A gép szomjasan nyelte a mélységet.
Felhőkön túl, hol minden ég ragyogva,
Rája a Nap is elbámulva nézett.
Vitte hullámzó ég vizének fodra.

Sötét felhők lenn kérdezték mogorván:
- Ki mer repülni tiltott végzés ellen?
A nagy Szellem ül fenn a mennybolt ormán
És földszülöttől szűz a Véghetetlen.

S ki úr volt minden ellenséges gépen,
Gőgös szívében intő szót nem hallott;
Repült, repült az ég felé merészen,
Feléje már a mindenség morajlott.

- Királya én a földi levegőnek,
Kokárdás gépek szörnyű vége voltam.
Szálltam, amerre hírvirágok nőnek,
De nem akarok porba bukni holtan.

Fönn, fönn magasban vesszek el, ne sárba.
Ott fönn, hol már a földnek nincs erője,
Oda szállok a csillagos világba
És lecsapok az Űrben lebegőkre…

Szólt és már ott volt, hol tündöklő fénnyel
Gőgösen szállt egy izzó szép planéta.
De jaj! a fegyver itten mit sem ér el,
Csillag nem lesz a földnek martaléka.

Tüzes nyilát az büszkén küldte rája,
Aléltan hull a gépmadár a mélybe.
Az elhagyott föld lágy ölét kitárta
És elringatta méhe-zümmögése.

De felsajgott a tört magyar szív ekkor,
Mert muszkaerdőn födte cserje bokra
S az Úr küldöttje másnap, kikeletkor,
Királysas szállott a zúzott halottra.

Fölvette az és Kárpátokra tette.
Silbak beszéli, aki ottan állott.
Magyar fenyvesnek lelke zúg felette
És őrzik őt a kárpáti virágok.

Tábortűz mellett nyári éjszakába
Sötét árkunknál csillogtak a drótok
S mint bánatos, bús daru krúgatása –
Bakák száján a mese fodrozódott.

                                                                        1917

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf