Hangay Sándor: Mese a tábortűznél

Láttál sasot, ki ringva száll magasba,
Kék tengerére végtelen egeknek
S láttál erdőt, hol villámtól hasadt fa
Csonka ágával felhőt fenyeget meg?

A sas mámortól részeg szívvel szárnyal,
De visszatér, hol sziklán várja fészke,
A tölgy, gyökér, kit köt ezer karjával,
Vágyva bámul a ködlő messzeségbe.

Sasnak és tölgynek lelkét örökölte
Ember, akit ma gépes szárnyak hordnak,
Mert tudja: visszabukni kell a rögre,
Ha sújt korbácsa, Isten, ostorodnak.

Lányaik mézét csak épp ismerni kezdte,
Asszonyszájról tán cimboráktól hallott,
Gyáván nézett még a sötét szemekbe,
Ha egy-egy szőke fej fölébe hajlott.

Gyermek, ki most lép ki az iskolából,
A vén padoknak álmát hordva lelkén
S az ideál még szíve mélyén lángol,
Mint kápolnában mécs ölén a szent fény.

Szamos partján a vadvirágos réten,
Vagy zsályaágyán szarvasjárta hegynek
Elábrándozva a kék messzeségen,
A vágyai nagy útra kerekedtek.

S a vágyak addig-addig jártak-keltek,
Míg egyszer Sors mindent valóra váltott
És szárnya nőtt az ábrándos gyereknek.
… Szamos partján felsírtak a virágok.

Tábortűz mellett néztem éjszakába,
Szemben az ellen élesztett zsarátot.
Mint bánatos, bús daru krúgatása,
Magyar szó vándor szép meséje szállott.

„Beült a gépbe, szárnya lebben, aztán
 Motorja búgva álmos dalba kezdett.
Eltűnt az égnek déli boltozatján…
Fázva vetettem érte egy keresztet.

A gép szomjasan nyelte a mélységet.
Felhőkön túl, hol minden ég ragyogva,
Rája a Nap is elbámulva nézett.
Vitte hullámzó ég vizének fodra.

Sötét felhők lenn kérdezték mogorván:
- Ki mer repülni tiltott végzés ellen?
A nagy Szellem ül fenn a mennybolt ormán
És földszülöttől szűz a Véghetetlen.

S ki úr volt minden ellenséges gépen,
Gőgös szívében intő szót nem hallott;
Repült, repült az ég felé merészen,
Feléje már a mindenség morajlott.

- Királya én a földi levegőnek,
Kokárdás gépek szörnyű vége voltam.
Szálltam, amerre hírvirágok nőnek,
De nem akarok porba bukni holtan.

Fönn, fönn magasban vesszek el, ne sárba.
Ott fönn, hol már a földnek nincs erője,
Oda szállok a csillagos világba
És lecsapok az Űrben lebegőkre…

Szólt és már ott volt, hol tündöklő fénnyel
Gőgösen szállt egy izzó szép planéta.
De jaj! a fegyver itten mit sem ér el,
Csillag nem lesz a földnek martaléka.

Tüzes nyilát az büszkén küldte rája,
Aléltan hull a gépmadár a mélybe.
Az elhagyott föld lágy ölét kitárta
És elringatta méhe-zümmögése.

De felsajgott a tört magyar szív ekkor,
Mert muszkaerdőn födte cserje bokra
S az Úr küldöttje másnap, kikeletkor,
Királysas szállott a zúzott halottra.

Fölvette az és Kárpátokra tette.
Silbak beszéli, aki ottan állott.
Magyar fenyvesnek lelke zúg felette
És őrzik őt a kárpáti virágok.

Tábortűz mellett nyári éjszakába
Sötét árkunknál csillogtak a drótok
S mint bánatos, bús daru krúgatása –
Bakák száján a mese fodrozódott.

                                                                        1917

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf