Lendvai István: Morus Tamás balladája

Morus Tamás, egykor nagyúr,
királyának pecsétes lordja,
most ott ül, hol nincs kék azúr,
lába a vasbilincset hordja,
bársony helyett darócban ül,
szakállt eresztett finom álla,
az őr lépése kong kívül,
s benn patkánynép hancúroz nála.

A börtönajtón koppanás,
fordul a rozsdás kulcs a záron.
– »Jó reggelt uracskám, Tamás!«
– »Jó reggelt! Alisz, hites párom!«
Legott egymást ölelgetik,
forróbban, mint féléve sincs még,
a csókjuk is hosszabb, pedig
köröttük börtön, bánat, ínség.

– »Én jó uram, mi van veled,
hogy haza már hiába várlak?
Szíved engem már elfeled,
s nem hívogat a kis madárlak,
hol együttfészkel a család,
vár tiszta ruhád, tiszta ágyad,
és könyvtekercs is pár nyaláb,
ha arra érzel szomjas vágyat.

Ó, nézd csak  itt még seprű sincs
a pókhálókat szertetépnem,
rendes bútor, súrolt kilincs,
ablakfüggöny, virág cserépben,
öreg kandalló, enyhe tűz,
fénylő tükör, beretvapenge, –
mi kedvet ád s unalmat űz,
itt semmi sincs. Szörnyű ez, nemde?!

Hagyd itt, Tamás, e vén odút,
hiszen tudós vagy, s úriember!
Egy szó, s királyodhoz az út
szabad, megszólni senki nem mer.
Mit neked pápa és király,
s hogy mi dolguk két úrinővel?!
Hány főpap van, ki nem bírál,
minek tégy túl rajtuk erővel?«

Morus Tamás, egykor nagyúr,
királyának pecsétes lordja,
marad ott, hol nincs kék azúr,
a vasbilincset tovább hordja,
s míg otthon duzzog bús Alísz,
konok férjét sehogysem érti:
neki a börtön büszke dísz,
holtig dacol Morus, a férfi.