Jónás Alfréd: Elfelejtett dátumok a magyar színészet hőskorából I.

1820. június 24.

Az első pozsonyi állandó színház 1774 – 1776-ig épült. Magyar mágnások építtették, magyar pénzen, a német Múzsa számára. De ez nem is csoda, mert bár Pozsony már a 18. század végén modern nyugati város benyomását keltette, kultúrája, amely a bécsi udvar közvetítése révén jutott el a városba, a nemzet ébredéséig német volt.

    Nagy idő telt el, míg a magyar Múzsa is helyet kapott Pozsony német színházában, amelynek megnyitásakor magyar színészet még nem is volt, később pedig az elnyomás kora következett; Bécs közelében magyar intézmény csak lassan gyökerezhetett meg s fejlődése is csak vontatott lehetett.

    Nagyon érdekes esemény segítette a német Pozsonyba az első magyar színtársulatot.

    Déryné, a magyar színészet e ragyogó csillaga – kinek a múlt század első évtizedeiben már nagy hírneve volt az országban – 1818 táján Sátoraljaújhelyen volt társulatával, amikor egy próba alkalmával megjelenik egy igen derék, csinos növésű szép fiatalember, ámbár nem gyermekfiatalságú. Szép fekete haja, kicsiny fekete bajusz volt. Igen csinos feketébe öltözve, nagy aranylánccal az óráján s tele gyűrűkkel az ujja. Beköszön.

    - «Bocsássanak meg uraim, dámáim, hogy háborgatom. Én Kilényi Dávid színigazgató vagyok. A primadonnám elszökött és én utána utazom.»

    A beszélgetés folyamán Dérynéhez fordult:

    - «Szabad kérdezne, hol méltóztatik szálláson lenni? Mert ha nem csalódom, Déryné tettes asszonyt van szerencsém tisztelhetni? Tegnap már az előadáson itt voltam, de nem akartam későn alkalmatlankodni. Tiszteletemet kívánom tenni.»

    Ebéd után fel is kereste.

    - «Megvallom» - kezdte Kilényi most már négyszem között – «én a tettes asszonyhoz is utaztam. Messze elterjedt már érdemleges híre a honban s némely tagjaim meg is bíztak, hogy minden esetre hacsak megtörténhető, szerencsés lehessek megnyerni, szerződjem bármi áron, mert nem fixumot fizetek, de köztársaságot tartok, és ha másképp nem lehet, fixumfizetést is kész a társulat adni.»

    Dérynét meglepte a váratlan felszólítás s hirtelenül nem tudott határozni. Azt nem tudta, vajon társai eleresztik-e, de Kilényi nem tágított. Arra hivatkozott, hogy mily jól rendezett társulata van, mily gyönyörű hangú, jeles tenoristája, szép, derék ember: Pály Elek, aztán Szilágyi Pál, kit Déryné még Pestről ismert, – és több énekes. Hogy Pály egyre fordítja az operákat, de hasztalan; nem tudják előadni, nincs első énekesnőjük.

    Kilányi csábításait nagyban elősegítette a következő körülmény: Déryné – aki szerencsétlen házassága után különvált az erőszakos, heve természetű Dérytől s még Pesten megismerkedett Prepelitzai Samu, Prónay báróék nevelőjével, rajongásig szerette azt a férfit, kivel oly ritkán találkozhatott. Három évig «külországokban» utazott a báróval s nemrég levelet kapott tőle, hogy már visszajöttek és Pozsonyban telepedtek meg. Most hirtelen gondolt egyet.

    - «Hát nagy városokba is el mehetne akkor társulatával?» kérdezte Kilényit.

    - «Kérem alásan», – válaszolta az kissé sértődve - «én több év óta vezérlem e társaságot. Még mindig nagy városokban időztünk. Most Szombathelyen van társaságom, Pécsett, Baján s több nagy helyeken. Én nem szoktam faluzni.»

    - «Hát Pozsonyba elmerné-e vinni társaságát?» kérdé most Déryné mosolyogva.

    - «Minden esetre.»

    - «De nem vallana vele szégyent?»

    - «Attól én nem félek. Nekem drámai személyzetem olyan van, hogy bárhol is megállhat. Kitűnő tagjaim, nevezetesen: Szentpéteri Zsigmond», – s többeket is megnevezett, akik csakugyan kiválóak voltak.

    - «Hátha én csakugyan az úrral egyezkedhetem» – mondja most Déryné – «legelső kikötésem, hogy vigye föl társaságát Pozsonyba, de mentől elébb. A többi fölött megegyezünk.»

    - «Mi fizetése van itt a tettes asszonynak?»

    - «Hatvan forint.»

    - «Én adok száz forintot havonkint és két egész jutalomjátékot.»

    Kilényi csakhamar megírta a szerződést, melynek első és legfontosabb pontja a társaságnak Pozsonyba vitele volt. 1891. október 21-től társaságával Komáromban működött s itt már Déryné is szerepelt. Innen tette meg előkészületeit a pozsonyi útra, hogy Dérynével kötött szerződésének mielőbb eleget tegyen. Valószínűleg Déryné is állandóan sürgette a dolgot, hiszen őt szíve vonzotta Pozsonyba.

    Végre útra keltek. «Arra már nem emlékszem, hogy megálltunk-e valahol játszani utunkban Pozsony felé, vagy csak egyenesen Pozsonyba mentünk» – írja Déryné naplójában – «elég az, hogy már ott voltunk. Én tele vággyal, örömtől telt szívvel, azon boldogság érzetével, hogy végre látni fogom őt… S most ott voltam azon városban ismét, ahol ő!… Látni fogom annyi sok idők lefolyta után!…

    Kilényi bátor vállalkozása Pozsonyban meglehetős akadályokba ütközött, de fáradhatatlan szorgalmát végre mégis csak siker koronázta. A városi színházat néhány előadásra bérbe adták neki, s most csak arra kellett várnia, hogy Tháliának e sziklás talajába elültetett csemetéje terebélyes fává nőjön és meghozza a siker első, édes gyümölcseit. «– Pedig nem kis fába vágta fejszéjét ez a derék magyar ember. Pozsonyban még nem volt közönsége a magyar színészetnek. A polgárság a fejlett német művészetet szokta meg, s ha mégis volt remény, hogy a magyar előadásokat, ha csak kíváncsiságból is, de látogatják majd, Kilényinak számolnia kellett azzal, hogy közönsége nem élvezni, hanem ítélni jön a színházba. Ide eddig bizony nem merte betenni magyar színészgárda a lábát.» Kilényi tehát mind úttörő, mint az ébredező magyar színházi kultúra első apostola jött a városba.

    1820. június 24-én volt a nagy nap!… Szinte hihetetlen: a német Pozsony német színházában magyar színészek magyar játékot játszanak!… Feszült izgalommal várja a derék kis csapat s a kíváncsiak sokaságával megtelt nézőtér az előadás kezdetét… a függöny felgördül és Szentpéteri Zsigmond – a fenséges pillanat teljes tudatában, örömtől ragyogó arccal lép a rivalda elé… az ő ajkáról hangzik el a pozsonyi színpadon az első magyar szó… izgalomtól remegő hangon mondja el a beköszöntőt.    

«Ha egy Hajós, tartósb hajózás köztiben
Több partokon ki köt, szelíd örömmel ép –
Gyümölcseit érvén szép igyekezetének, oh!
Mennyire örül ápolgató jó szíveket
Lelvén, el ért partjain. Ím így mi is Hazánk
Némely, nagyot forróan ölelő tájain
Nyerénk szíves bizodalmat, és szelíded el
Fogadást ’s reménylünk nyerni itten is hol a’
Játék magas Múzsája tisztelést kapott.
Hirdeti ezen templom becsülését. – De ah!! –
Theuton nyeré ezt – Hunniának Múzsáinak
Rebegésit itt taps nem fogadta még soha.
Idegennek áldozásokat tenni, szomorú
Ugyan, de úgy van! szent dolog volt az ám itt –
Míg Honnyosinkat több viszontagság súlya meg
Tartóztatott békés helyet találni, hol
Díszére régi Nemzetünknek, az avult
Kor tetteit mutatni lett volna szabadabb,
És a’ lefolyt zajos korok báj képeit
Felhozni a’ homály felejtés mohosodott
Rejtekiből. – Jaj úgy van az! – kecsegtet az
Idegen ’s körültünk fonja látatlan nehéz
Láncát, mi ízlésünk reá szokik, ’s mit a’
Mi nagy Hazánk nyúlt mind kicsinyek és csupán
Csekélyre szültnek mondjuk. És kicsiny szült
A’ Nagyot. – –
Az Anya-természet a’ mívészt csupán
Tanulni szülte; célja a’ szép, nagy, ’s dicső,
Fenn, Sphera köriben lebeg, ’s tanítja az
Embert meg esmérni, ’s nemesb örömöket önt
Szívünkbe, Napról napra fentebb lép fel a
Tökéletességhez, tovább vezeti pedig
A’ kész fel ébresztés, ’s ha a’ lélektelen
Márvány lihege élted’ heves kezek között,
Hogyan ne fejtené magát ki a’ mívész
Talentoma, ha, a’ Nap kegyes sugárai
Érik, kicsiny bimbóiból? azért dicső
Magyarok kövessétek Nagy Eleink’ tetteit;
Ápljátok kik itt reménylve öszv’jövénk.
Az Égi Nagy Lélek Való magyar Bilyeg! –
Mi tőletek várjuk jutalmát szorgosan
Tett fáradásinknak. Emeljetek szívünk
Hálát adó méljében emléket, hogy a’
Kiket köszöntünk, most idegenekként valon
Hazánk’ Fiait édesded öröm köszöntse majd.
Ápoljátok kik itt reménylve összv’ jövénk
Hogy Tháliánk játéka szépen érjen a’
Honny’ füstölő Oltárihoz, ’s a’ Magyar éljen!!!»

    Szentpéteri szavait óriási tapsvihar követte, a nagyszámú közönség lelkes hangulatban ünnepelte a színészeket is, akik történelmi színművet «Mátyás király választásá»-t adták elő az első estén.

    Kilényi július 27-ig maradt Pozsonyban, ahol vállalkozása fényesen sikerült, az úttörő magyarok remekeltek, csdak a zenekar nem állt hivatása magaslatán. Déryné csak a második előadáson, június 25-én lépett először a pozsonyi közönség elé, melynek egy csapásra dédelgetett kedvence lett.

    De Dérynét nem is ez érdekelte. Megérkezve, a Piacon lévő Szarvas-szállóban vett szobát, ablakhoz ült és állandóan az utcát bámulta, vajon nem látja-e ott meg véletlenül szíve választottját. Hiába volt minden… Másnap bizalmasát, Vásárhelyit küldte el Prónay báróékhoz, az is azzal jött vissza, hogy «senki se tud a háznál semmit róla. Volt ott szállva két ifjú, de azok elutaztak; ők nem tudják hova.»

    Másnap Prepelitzai mégis megjelent Déryné lakásán; a találkozást Déryné a következőképpen örökítette meg naplójában: «Egy fiatal ember csak ott állt a nyílt ajtó között, kezében tartván az ajtó kilincsét, rámszegezve mosolygó szemeit; »Róza!«… kiáltá a kedves ismerretes hang, a boldog időkből. Elsikoltottam magamat s már keblére rántott szokott régi módjával. »Rózám! mi ez? Hát nem ismersz?« kérdé csodálkozva. »Samum!«… s nem szóltunk egy szót se sokáig. »Rejtsd ide kedves fejedet keblemre, régi szokásként, hadd csókoljam hajadat.« »S itt fürteimet, ezek mondják, hogy még enyém vagy.« »De jer, üljünk le, nem állhatok. Ma keltem föl három hónapi veszélyes betegségemből. Még nem lett volna szabad fölkelnem, de hogy állhattam volna meg, tudván, hogy itt vagy!«

    Prepelitzai most elmesélte Dérynének, hogy is történt az egész. Prónay báró az esti órákban sétálni volt s látta a színháznál a mozgást. Oda ment, látja a színlapot s haza vitt egyet.

    - «Öregem» – mondotta beteg nevelőjének – «receptet hoztam magának. Beveszi-e? Ettől mindjárt meggyógyul.»

    - «Hagyjon békét Albert» – válaszolta a beteg Prepelitzai – «hagyjon békét azzal a sok rossz gyomorrontóval, eléggé gyötör ez az orvos.»

    A báró szétnyitotta a színlapot s odaadta neki. Amint azt elolvasta már az ágyban maradása nem volt. Persze, kisült az is, hogy Vásárhelyi őt nem is kereste, mert ha igen, otthon megtalálta volna.

    Déryné egy boldog hónapot töltött Pozsonyban szerelmese társaságában, aki imádta őt. «Rózám» – mondotta neki egy alkalommal, amikor ismét együtt voltak. – «Igen, sok rózsák között vándoroltam, sok szépet láttam, de Rózámat sehol sem találtam. S ezt mind neked köszönhetem, drága Rózám, hogy akkor, hogy első fiatal érzésem a te ártatlan, tiszta kebledre vezetett legelőbbszer, ez tartott vissza a sikamlós úton a bukástól.»

    «De valamint minden kezdetnek végének is kell lenni – jegyzi fel Déryné naplójában – «így az én boldogságomnak is. Eljött az idő, mely úgyis oly rövidre volt szabva… Elmentünk hát. Ismét azon bánatos szívvel váltunk, egy bizonytalan jövőre, hogy mikor és hol fogjuk egymást látni?… De menni kellett… Isten veled szeretett barátom!…»

    Déryné nagy szerelme segítette Pozsonyba az első magyar színtársulatot, anno 1820.

    In: Benyovszky Károly, Magyar Album V.              

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo