Moór Elemér: A földmíveléssel kapcsolatos szokások, hiedelmek és babonák Rábagyarmaton1

A rábagyarmati földmívelés módja, mibenléte lényegében egyezik a göcsejivel, ahogy az Gönczi leírásából megismerhetjük. Csupán a Göcsejre jellemző szőlőmívelés hiányzik Gyarmaton. Itt jelenleg csak a ház körül termelnek szőlőt, t. i. izabellát, bort azonban ebből nem igen préselnek, hanem gyümölcsként fogyasztják el. Régebben azonban, amint ez a dűlőnevekből kitűnik, Gyarmaton is voltak szőlők. A göcsejiek kendertermelésével szemben itt a lentermelésnek van nagyobb jelentősége, bár manapság a fehérnemű már nem igen készül házivászonból, mint régebben. Akad ugyan még két takács is a faluban, de szegények bizony már csak tengődnek. Tele vannak siralommal, panasszal az idők változása és a nehéz adók miatt…

    A vetésforgó: búza, rozs, kapások vagy takarmány. Tarló után répát, hajdinát vagy kölest vetnek. A földeket elég gondosan megművelik: háromszor-négyszer szántanak. Természetesen vasekét használnak, de az öregek még emlékeznek a régi faekékre is. A barázdák jelenleg keskenyek. Régebben – úgy látszik – szélesebbek voltak, az erdőben lehet ugyanis némely helyen széles barázdákat látni: feltehető, hogy ezek az erdőrészek egykor mívelés alatt állottak.

    A gazda munkáját Gyarmaton jelentős mértékben hátráltatja az a körülmény, hogy a határ nincs tagosítva, aminek következtében az egyes gazdáknak 10-12 holdnyi birtoka húszfelé is szanaszét van. Az elaprózás már egészen hihetetlen mérveket öltött: már ott tartanak, hogy egy-egy birtokrész egyes helyeken már csak barázdaszélességű, sőt újabb osztályoknál egyesek még ezt a keskeny barázdát is megfelezték, de már nem hosszában, hanem a közepén. Osztozásnál ugyanis az örökösök között egyesség ritkán jön csak létre. Ennek az a magyarázata, hogy az egyes birtokrészek nagyon különböző minőségűek; ennek következtében aztán minden örökös egyenlő részt kíván minden egyes parcellából. Nemcsak hátráltatja a gazdát a munkában a sok apró parcella, hisz a munkaidő nem csekély része jövés-menéssel telik el, hanem emellett rengeteg területet vesz el a sok mesgye is. Amint mérnököktől hallottam, jól járna bármely mérnök, ha a tagosítást ingyen végezné ugyan el, de munkadíjként azt a területe kapná meg, amely a tagosításnál mesgyékben felszabadulna. Akkora lenne ez a terület – amint értesültem –, hogy a tagosítás befejezte után a tagosító mérnök lenne a falu legnagyobb birtokosa.

    A tavaszt és a gazdasági évet Gyarmaton József-naptól (március 19) számítják. Ezen a napon hajtják ki először legelőre a marhát, ez a méhek kieresztésének a napja és a mezei munkák is ezen a napon kezdődnek el a trágyahordással. Nevezetes a trágyahordás tekintetében, hogy az első kupacba zöld gallyat szoktak letűzni, aminek okát azonban már nem tudják adni.

    A tavaszi szántás megkezdésének időpontját is egy regula szabályozza: 14 nappal azután kell ugyanis azt megkezdeni, hogy a pacsirta felszáll a levegőbe és ott „danolgat”. Annak a földhantnak, amelyet tavasszal az eke először fordít ki, varázserőt tulajdonítanak; haza szokták ezt vinni: használják fejfájás ellen és a rajzó méhek után is dobnak belőle, hogy el ne szálljanak.

    A legtöbb szokás és babona természetesen a vetéshez fűződik. Idejét és módját annyi regula szabályozza, hogy a szegény gazda alig képes ezt a legfontosabb munkát elvégezni: hol az időjárás akadályozza, hol a regula köti meg. Általában nem ajánlatos vetni kedden és pénteken, meg újholdkor (trágyát sem hordanak ilyenkor). A szűz jegyében sem vetnek vagy ültetnek semmit sem. Nem vetnek a hétnek azon a napján sem, melyre azon év januárjában Üszkös Szent Péter napja esett (január 31). Ősszel nem vetnek a pelvahéten, mert akkor csak pelyva teremne: a pelyvahét az a hét, amelyre Máté vagy Tekla napja esik (szeptember 21, illetve szeptember 23). Ellenben jó vetőhét a pelyvahét előtti kántorhét (október 10). Továbbá jó vetni a kos és a hal jelében – az utóbbiban különösen kukoricát –, mert akkor a mag fiazik, mint a hal.

    Különösen sok körültekintéssel végzik a búza vetését.

    Hogy a búza majd üszkös ne legyen, a vetőmagot kétasszonynap között kiteregetik a napon (éjjelre is künn hagyják). Vetés előtt a vetőmagot azonban pácolják is: a csáva kékgálic és trágyalé keverékéből készül, amibe még kerül az úgynevezett Szent János-bor is. Régebben valami „méreg” néven emelgetett sárga anyagot is használtak a páchoz. Emellett még szokták pácolni a búzát oltatlan mésszel is, sőt újabban a Chinoin-gyárnak valami poralakú búzapácával is megpróbálkoztak már.

    A búzavetéshez a rozsvetés elvégzése után fognak. A vetés előtt a gazdának nem szabad a feleségével hálnia, nehogy majd üszkös legyen a búzája. Régebben a búzavetéshez mindig tiszta ruhába öltöztek, a vetőruha sarkába pedig krajcárost kötöttek, amit aztán a vetés után odaadtak egy koldusnak.

    Kölesvetéskor a madarak kártevése ellen igyekeznek védekezni. Hogy rá ne készüljenek a vetésre, kiszedik a taliga kerekét és a vetőmagot a taligalyukon háromszor keresztülöntik. A vetést pedig szótalanul végzik (sőt Viszákon behunyt szemmel is): a vetőembernek nyelve alatt kavics van. Ezenkívül megpróbálják a madarakat kielégíteni azzal, hogy részükre odahintenek a szántóföld mellé egy marék kölest. Abban a reményben teszik ezt, hogy ezután a madarak a vetést már nem bántják. Van azonban olyan ember is, aki nemcsak védekezik a madarak ellen, hanem megpróbálja azt is, hogy őket másnak a vetésére csalogassa. Ennek az a módja, hogy az ember másnak a köles- vagy máktáblája mellett eszik vagy oda beleganajozik.

    A kukoricát különösen a varjak kártevésétől féltik. Hogy tehát a varjak az elültetett kukoricát ki ne kaparják, az ültetésnél a kapavetés után nem néznek oda; a magnak való kukoricát pedig ugyanezen célból húshagyókedden morzsálják – némán. Kuk0oricát Tüzes Flórián napján ajánlatos ültetni, mert akkor bőtermő lesz; ellenben ha szent-keresztkor vetik, akkor csak szára nől.

    Répát mindenkinek vetnek: az egyszeri ember csak magának akart vetnni, aztán csak egy termett neki. Senki sem szólna tehát azért, ha valaki bárhol a határban répát húzna ki magának a földből. A répát Jakab- vagy Anna-napján (július 25, illetve július 26) vetik, és pedig tányérból, hogy olyan nagy feje legyen majd, mint a tányér (azonban tányérból vetik a lóherét is). A répamagot vetés előtt petróleummal keverik, hogy a bolha meg ne egye a kikelt magot, sőt asszonytejet is kevernek hozzá, hogy majd a répa édesebb legyen.

    A vetnivaló lenmagot új fazékban teszik el, nehogy majd belekészüljön a „kosz” (,aranka’) a lentáblába; ugyanezért a len- és lóheremagot fujicskálni nem szabad. Annak az asszonynak a lenje nől fel magasra, aki táncolt húshagyókedden: de hiszen rajta is vannak az asszonyok, hogy ezt el ne mulassák.

    A hagymamagot karácsony böjtjén füstre teszik, nehogy idő előtt kimagozzék. A vereshagymát Bertalan-napon ültetik vagy a nagyhéten. Ugyanígy a salátát is. A foghagymát „Benedek”-napján (március 21) igyekeznek elültetni. A Benedek-napi hagyma ugyanis sok mindenre jó: a marhát is kúrálják vele, de emberi betegségeknél is használják. Hagymaültetés közben nem szabad f…i, mert akkor erős lesz a hagyma.

    Borsót, babot nem jó Tüzes Flórián-napján ültetni, mert akkor nem terem.

    Bükkönyt olyankor vetnek, amikor az egerfának már akkora a levele, mint a régi négykrajcáros. Azt tartják, hogy az ilyenkor vetett bükkönyre már nem készül rá a „penesz”.

    Tök ültetésénél futni szoktak egyik fészektől a következőhöz, hogy majd gyorsan és hosszan nőjön az indája; mikor aztán már az utolsó magot is elültették, a barázda végén leguggolnak, hogy a tök olyan nagyra nőjön majd meg, mint a s…

    A káposztamagot márciusban Gábor napján jó elvetni, mert akkor a palántát nem eszik meg a bolhák. Ha a palánta penészes lesz, hamuval meghintik és fehér egerfa ágával megsöprik.

    A paprika meg a mák kétszer megy el a pokolba, amíg kikel: a paprika azért lesz olyan erős, a mák meg azért olyan fekete.

    Uborka akkor terem bőven, ha Márok napján (április 25) napkölte előtt ültetik.

    *

    A mezei munkák előrehaladásával a házbeliek étrendje is némileg megváltozik. Attól fogva, hogy a diófának már akkora levele van, mint a régi ötkoronás, uzsonnázni is szoktak (többnyire kenyérből telik ki), és uzsonna addig van, míg a krumpliásás meg nem kezdődik.

    Vetéstől, ültetéstől a termés betakarításáig bizony még hosszú az idő; jégverés, aszály még tönkreteheti a gazda reményeit. Ezért tavasszal a gazda nem mulasztja el az ég áldását is kikérni, azonban a maga módja szerint is megpróbálkozik védekezni a boszorkányok és „a rosszak” kártevése ellen. Szent György napján vagy húsvétkor a gazda szentelt barkát, nyírágat és foghagymát tűz le a búzatábla két végére, utána pedig levett kalappal imádkozva körüljárja a földjét. Márok napján (április 25) pedig az egész falu kivonul processzióban a mezőre és a pap megáldja a búzatáblákat, meg az egész határt.

    Veteményeit azonban a gazda nemcsak a rosszaktól óvja, hanem félti a szemveréstől is. Valószínűleg a szemverés ellen szolgált eredetileg védelemül a búzatáblába letűzött foghagyma is. Más fiatal növényt ismét más módon óvnak az igézéstől. Így például ezen célból a kikelt mák és a kiültetetett káposztapalánták közé boton rongyba kötött disznótrágyát tűznek. (Aminthogy teljesen hasonló módon óvják a csikót is az igézéstől.)

    Egyből-másból már a tavasz folyamán következtetnek a várható termésre. Ilyen termésjóslások: Ha pünkösd napján eső esik, üszkös lesz a gabona. Vékony termés lesz akkor is, ha a rozsban sok a rozsanya. Ha húshagyókor esik az eső, bő kukoricatermésre, de rossz aratási időre számíthatnak. Ha nagypénteken esik, férges lesz a mák.

    Azt tartják, hogy a gabona Vid-napján (június 15) hágy fel a növéssel, és akkor „átadja a nőlést” a tavaszi veteményeknek. Ezután kezd a kukorica is címerezni, vagyis kihányni a bugáját. Ezért Vid-napot tartják nyárkezdetnek; az őszt Szent Mihálytól számítják (szeptember 30), a tél kezdetét már nem tartják számon.

    A legtöbb tavaszi veteményt tavasz végén, nyár elején meg is kell kapálni; a kapálásra nézve regula: havibajos asszonynak mákit, káposztát nem szabad kapálnia, mert akkor az elszárad.

    A már beérett búzában, kölesben sok kárt tehetnek a madarak azzal, hogy kifürdik a szemet. Az ilyen madárkár ellen többféleképpen védekeznek: 1. Villámsújtotta fának a forgácsát vetik a kölesbe, hogy távol tartsa a madarakat. 2. Azt a kukoricatusát, amivel disznóöléskor a disznó szúrt sebét bedugták, kitűzik madárijesztőnek a kölestáblába. 3. Ha a verebek nagyon rákezdenek a búzára vagy a kölesre, Iváncon egy új sírról hozott hanttal háromszor megkerülik a táblát: „Ha aztán az ember bedobja a hantot a búzába vagy a kölesbe és azt mondja: „Jól megőrizd!”, akkor nem létezik, hogy veréb rámenne a táblára.” 4. Beszélik, hogy Gyarmaton egyszer egy asszony meztelenül kerülgette napkölte előtt a kölestáblát és megbomlott.

    Az aratás megkezdéséhez nem kapcsolódik valamilyen szokás, csupán a befehezéséhez. Minden szemes gabonából ugyanis meghagynak a tábla végén egy csomót bogra kötve, a kalászokkal lefelé hajlítva: Szent Péter lovának abrakra. Egyesek Szent Mihály lovát mondanak, azonban ez esetleg csak egyéni okoskodás lesz, mert hozzáteszik: „hiszen Szent Péternek nincsen is lova!” A szokás eredetére vonatkozólag is van egy népi magyarázat. Egyszer ugyanis – amint mondják – Szent Péter (Mihály) megszólított egy parasztot, hogy az ő lovának miért nem hagytak meg abrakra: azóta aztán megteszik ezt. Ezen szokás után tudakozódtam a környék falvaiban is: nincs meg Gyarmattól délre az Őrségben, nem ismerik Gyarmattól keletre Viszákon és Iváncon, továbbá a Rába túlsó partján levő magyar és német községekben. Ellenben ugyanígy megvan Gyarmattól nyugatra Csörötneken, Kéthelyen, Zsidán és Szentgotthárd környéki vendeknél is: Újbalázsfalva és Istvánfalu községekben; ellenben úgy értesültem, hogy a Szentgotthárdtól nyugatra eső vend Tótfalu községekben ezt a szokást már nem ismerik. (Egyéb Szentgotthárd környéki községekből nincs adatom.)²

    Aratásnál az utolsó feloldott kévébe vasfüvet meg foghagymát dugnak, amint mondják azért, hogy szaporítsa. A vasfüvet szaporítófűnek is mondják; a foghagyma bizonyára a rontás, igézés elhárítását célozza. Régebben magjószág cséplésénél nem volt szabad a pajtában enni, hogy meg ne férgesedjék a gabona. A cséplést kézi cséppel végezték. Az első cséplést csak lenagyolva végezték (a kévéket nem oldották meg), télen aztán, mikor jobban ráértek, tisztáztak.

    Valami másféle szokásról vagy hiedelemről, mely a termés betakarításával volna kapcsolatos, nem értesültem. Némileg azonban még ideszámíthatók a következők is: a kiterített lenbe foghagymát tesznek, hogy a boszorkányok el ne hordják (a forgószelet boszorkányszélnek mondják). A káposztáshordót kökénytüskével forrázzák ki és vasat tesznek a fenekére, hogy az eltett káposzta majd kemény maradjon.

    *

    Gyümölcsfákat a ház körül ültetnek, persze túlságosan sűrűn, úgyhogy távolról a falu egész ligetnek látszik. Néhány szokás és hiedelem a gyümölcstermesztéshez is kapcsolódik: hogy az almafák bőtermők legyenek, karácsony böjtjének délutánján a gyerekeke megrázzák az össze almafákat azzal a fenyegetéssel: „Ha esztendőre nem lesz rajtad, leváglak!” Bőtermők lesznek a fák, ha a húshagyókeddi fánkot azokkal az ágakkal sütik, amelyeket a fákról letisztítottak. Húshagyókor morzsálják, amit említettük, a vetnivaló kukoricát is; a lemorzsált kukorica torzsáját ilyenkor feldobálják a gyümölcsfákra, hogy úgy húzza majd a gyümölcs a fát, mint a torzsa. A gyümölcsfákat, különösen a cseresznyét, a legjobb Gyümölcsoltó napján oltani, mert akkor bőtermők lesznek.

/1/ Rábagyarmat jelentős magyar község – tiszta magyar, római katolikus vallású lakossággal – Vas vármegye szentgotthárdi járásában. Szerző kétízben, 1930-ban és 1931-ben hat-hat hetet töltött ott el néprajzi gyűjtéssel. A község a fő közlekedési útvonalaktól meglehetősen elzárva, a régi életmódnak még sok vonását őrzi. Ezekből szerző egész monográfiára valót gyűjtött egybe, amely gyűjteményéből folyóiratunkban több önálló fejezetet fogunk közzétenni.

/2/ Erről az érdekes aratási szokásról részletesen szóltam: „Ein Überrest des altdeutschen Wodankultes in Westungarn” című dolgozatomban. („Beitrag zur Siedlungsgeschichte der Umgebung von St. Gotthard”): Deutsch-Ungarische Heimatsblätter IV. 298. II.

In: Ethnographia – Népélet – A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata XLIII. évfolyam 3-4. száma; Budapest, 1932.