Gróf Eszterházy Pál hősi halála és egyéb történetek I.

Eszterházy Pál gróf, Pápa és Ugod örökös ura, a magyar főrendiház tagja, az ország egyik legelső mágnása az I világháborúban, a Dziedietniki mellett vívott csatában szintén hősi halált halt. Nemcsak patkós csizmájú magyarok, nemcsak kérges tenyerű munkások, hanem a gentryk és a mágnások is kiállottak ekkor az ország védelmére. A Vilmos-huszároknál szolgált a daliás Pál gróf. Bár többször be akarták osztani a front mögött lévő parancsnoksághoz, ő kivágyott a lövészárokba, a szegény emberek közé, ahogy ő mondotta. Huszárfőhadnagy létére egy gyalogos magyar századot vezényelt a Linsingen-hadseregben. Mikor följebbvalói látták, hogy milyen túl vakmerő, bekommandírozták a törzshöz. Ekkor kihallgatásra jelentkezett parancsnokánál és azt kérdezte, hogy talán valami hibát követett-e el, amiért megfosztják a századparancsnokságától és visszakommandírozzák az ezredtörzshöz?

- Ha nem kívánnak megbüntetni - úgymond - akkor kérem visszahelyezésemet a gyalogsvadron élére.

Kérését teljesítették és ő továbbra is részt vett a legelső frontharcban.

Duraticnál őseitől örökölt buzogányával a kezében, egy ezer méteres hegyre vezette rohamra a századát és ő ugrott be elsőnek a hegytetőn az orosz lövészárokba.

Sokszor lovagolt az oroszok sorai közé. Mindig élén lovagolt huszárainak, ötven, néha száz méterrel is maga mögött hagyván őket. Minden nap, amelynek estéjét megélhette, egy csodát jelentett az ő életében.

Barátai aggódva kérlelték. Ám ő nem tágított. Újra és újra hivatkozott a mágnások hazafias és harcias küldetésére, amelyben úgy hitt, mint egy hitvallásban. Nap-nap után ragyogó példát akart szolgáltatni azoknak, akik kisebb sorban születtek, mint ő és akik katonai rangban a harctéren nála csekélyebbek voltak. A legénységet kímélte, magamagával nem törődött, csak pusztítani akarta az ellenséget.

Gróf Eszterházy Pál huszárkapitány június 26-án délután három és négy óra között a 7-ik huszárezred gyalogosztagát a dziedietniki templom irányában támadásra vezette az orosz sáncok ellen. A rohamban előrenyomuló osztag balszárnya már elérte az ellenséges állást anélkül, hogy az ellenség tüzelt volna. Gróf Eszterházy szomszédjaihoz fordult és azt mondta, hogy úgy látszik, az ellenség megfutamodott. Ebben a pillanatban az oroszok negyven lépésnyi közelségből sortüzet adtak. Gróf Eszterházy holtan bukott a földre. Így halt meg a pápai vár ura és lett a harctéren elesett Csáky, Széchenyi, Zichy, Niczky grófokkal együtt ő is a magyar nemzet vértanúja. Mágnásvilágunk büszke lehet buzogányos hősére, kinek neve a Zrínyi Miklósé mellé kerül a magyar történelemben. Az elhunyt gróf nemeslelkű özvegye, Andrássy Ilona grófnő elment a temetés után a harctérre sebesülteket ápolni. Az olasz harctéren Oberdrauburgban ápolja a ragályos betegeket Apor Gizella bárónővel és Hunyady Teréz grófnővel együtt.

Nemcsak a tisztek, de a közhuszárok is példamutató bátorsággal harcoltak. Ilyen hőslelkű, híres honvédünk volt Somogyországból Imre György közhuszár, aki a konyhakocsi mellett indult a háborúba, mint kukta, de amikor komoly harcokra került a sor, maga kérte a kapitányt, ne hagyja őt a konyha mellett, mert ő muszkát akar ölni, nem baromfit. A kapitány teljesítette a kérését. Ha valamire önként kellett vállalkozni, Imre György mindig ott volt a jelentkezők között. Limanovánál, amikor húsz lépésre feküdtek a tízszeres ellenséggel szemben, a huszár föltérdelt és addig lőtte a muszkát, amíg arcát keresztbe nem járta az ellenséges golyó. Először fölfordult, de ismét talpra ugrott s haragjában öklével fenyegette a muszkát és átkiabált, hogy gyávaság dekungból lövöldözni s bár ő megsebesült, álljon ki vele ökölre akármelyik muszka. Persze a muszka egyetlen szavát sem értette s ha értette volna is, akkor sem megy birokra vele, amikor olyan jó célpontul szolgál. Isten csodája, hogy mindössze két golyó járta át a karját s hogy el tudott jutni a kötözőhelyre. A huszárt a Trencsén megyei Kocsóczra vitték, ahová a kapitány elküldte neki a vitézségi érmet. Imre György erre levelet írt a kapitánynak. Azt írta, hogy a karja sohasem lesz egészséges, pedig csak most szeretne igazán háborúba menni. Arra kéri a kapitányt, kérje őt vissza a csapathoz, mert ha a balkeze rossz is, ott van még mindig a másik, amelyikbe tud revolvert fogni. Mert akkor még ilyen volt a somogyi magyar, aki huszár lett.

Nemszeretem kaland volt a magyar lovasságnál, mikor a huszárokat leszállították a lóról. Az orosz kozáklovasság azonban nem igen akarta fölvenni a nyilt ütközetet a magyar vörös ördögökkel. A temérdek huszárlegényt a hadvezetőségnek tehát be kellett osztania a gyalogkülönítményekbe. A nyeregből a lövészárokba kerültek a huszárok. Ezek a derék magyar emberek itt is fényesen beváltak. A magyar huszárság harcias szelleme egyik főereje volt hadseregünknek akkor is, mikor a huszárokat leszállították a lóról. Különösen a kárpáti téli csatákban tüntették ki magukat a huszárok a haza határainak védelmében. A kolozsvári csapatkórházban sebesülten feküdt a 13-ik Jászkún Huszárezred egyik közlegénye, aki a magyar lovasság gyalogharcairól a következőket mondotta el:

Hét hónap óta vagyunk a háborúban és fenn harcoltunk az oroszok ellen. Együtt voltunk a lövészárokban huszárok, dragonyosok és bakák. Nem lehet ott tudni, hogy mikor győz az ember. Ott vagy roham van, vagy marsolás. A roham után akkor tudjuk, hogy győztünk, ha elfogjuk az oroszokat. Az oroszok sohasem jönnek rohamra. Haj, kérem, fél az orosz a mi rohamunktól. Tetszik tudni, egyszer ki tudták puhatolni, hogy a mi lövészárkainkban huszárok vannak és hogy nekünk nincs szuronyunk, csak karabélyunk és megsturmoltak bennünket. Látjuk, hogy jönnek vagy száz lépésről szuronnyal futva felénk, de valami borzasztó sokan. Mi lőttük őket, hullottak is, mint a hideg vette legyek, de azért csak sokan voltak még a gonoszok.

- No, fiúk - mondja a főhadnagy úr, mikor már úgy ötven méternyire voltak tőlünk - mutassátok meg, hogy huszárok vagytok, menjünk rájuk!

Azzal kiugrott a fedezékből, mi meg utána és rohantunk az oroszok felé. Az oroszok futottak minekünk, mink futottunk őnekik, azután egyszerre csak találkoztunk. Olyat még panorámában sem lehet látni, ami ott volt.

Tetszik tudni, a karabélynak jól meg lehet fogni a csöves végit és az akkor olyan svunggal vág, mint a malomkő. Igy ütöttük az oroszokat. Nem lehet azt elbeszélni, hogy mi volt ott, de meg azután nem is emlékszem rá tisztán, mert el voltam bódorogva, hanem csak azt tudom, hogy sok orosz maradt a havon, a többi meg elszaladt, vagy megadta magát. Többet aztán nem sturmoltak, mert tetszik tudni, észrevették, hogy nem a bajonett a fő, hanem az ember. Ott pedig, ahol emberről van szó, minden magyar huszár legalább húszat számít.

Mig egy huszár lóra kaphat,
Duna-Tisza bátran folyhat.
Nem delel itt más ló soha
Csak a magyar csikós lova.

Korabeli újságcikkekből összeállította -cspb-