Sajó Sándor: Lovcsen

Egy nagybús évben, januárban,
Egy hivatalos körútjában,
Egy falusi kis iskolában
A tanfelügyelő úr kérdez;
S a fiúk, lányok mindahányan
– Már ki félősen, ki meg bátran –
Szépen felelnek általában,
Méltón a mester érdeméhez.

Ám mind közül is, minden tárgyban
A kis Gyolcs Pista csak kiválik:
Fejében sok szép tudomány van,
Szavából értelem világlik.
Kedvesen csengő, lágy a hangja,
Mint falujának kis harangja;
Sok nehéz kérdést játszva fejt meg,
A szöget mind fején találja,
Magyar fajának, noha gyermek,
Így kicsiben is szép példánya:
Lélek sugárzik szép szemében,
Szerény és bátor és komoly,
És benn e lélek rejtekében
Valami bánat bujdokol…

«Jól van, Gyolcs Pista, nagyon jól van!
Örömmel hallgatlak valóban,
Hát még egy kérdést, kis fiam:
A Lovcsen nevét mi mindnyájan
Sokat említjük mostanában, –
Tudod-e, mi az s merre van?»

Gyolcs Pista ezt a kérdést hallván,
Nem tud felelni. Arca halvány,
Csak néz és ott áll hallgatag;
A szíve fájdul, feje szédül
És nagypillájú két szemébül
Nagy néma könnyek omlanak;
S egyszerre, mindent elfelejtve,
A bú, a már-már megszokott,
Most új erővel tör reája:
És kis szívének nagy keserve
Szorongó torkán rést találva
Hangosan s fájón fölzokog.

És hangzik nyomban a vigasz:
«Ne sírj, fiacskám! Ej, no, semmi!
Sok kérdést tudtál, – nem baj az,
Ha erre nem tudsz is felelni;
A Lovcsent hogyha nem tudod,
Azért csöppet se keseregj,
A világ azért nem veszett el.»
Tudom én, – szól a bús gyerek
S tört hangon újra fölzokog –
Az édesapám ott esett el!

E szó, mint gyász hangja zeng;
Az iskolában néma csend…
Vigaszt a szív ily bánatára,
Keresné bár a szót erősen,
Nem lel a tanfelügyelő sem;
A fiú mellett szótlan állva,
Maga is elmerül a gyászban
S egy közös búba olvad át,
S csak simogatja hosszan, lágyan
Szegény kis gyermek szöghaját…