Sajó Sándor: Mohács után

Nekünk Mohács kell? – az hát! íme itt van,
Mi átkos sorsunk Mohácsnál mohácsabb;
Verd melledet, ki itt élsz, holtodiglan,
S kérdezd, bűnünkre van-e még bocsánat.
Volt ezerévünk, oly szép, oly csodás,
És meggyaláztuk gyáván és bután,
Nekünk Mohács kell? – itt van Mohács,
De, Uramisten! – mi lesz ezután?

Felelj te ég és föld, felelj menny s pokol!
Szabad-e itt még új reményre lengni?
Mert bennem már csak kétség bujdokol,
Hogy a magyarnak nincs már hova lenni;
Futnék s úgy érzem, rám kövült az átok,
Kiáltanék s csak állok hangtalan;
Amerre nézek, sírgödörbe látok
S már jajszóm sincs, csak szégyellem magam.

És ez a szégyen – óh szemem, szívem!
Ez sújtva dermeszt és hajszolva éget;
Ilyet nem érzett itt még senki sem,
Ettől meghervad ég, föld, minden élet.
Bú, kín és kétség mind velem múlékony,
E szégyen, óh ez élni fog tovább;
Keresztül sír majd késő ivadékon
S égőre festi sápadt homlokát!

Mert ami itt van, új a nap alatt,
Istendöbbentő látomány az éjben:
Egy csonka ország duhaj táncra kap
S tivornyát ül a rémes kriptamélyben;
Egy nemzet lelke őrjöngésbe kábul;
Nincs bűnbánatja, nincs többé szemérme,
S nekem látnom kell, sorsa magasábul
Meggyalázottan hogy zuhan a mélybe…

Dús palotákban úr az idegesség,
Becsület jajján becstelen mulat;
A magyar gyászban nincs már semmi fenség,
Csak hervadó hit, dermedt öntudat;
Enyészet leng itt halmon, rónaságon,
Óh itt már meddő minden álmodás…
Kalapom némán bús szememre vágom,
Ezen a földön nincs már, csak Mohács…

Van bűn, mit Isten századokra büntet,
Van bú, mely már csak befelé zokog,
Vád, melytől némán lehajtjuk fejünket
S bolyongunk holtig, mint az átkozott…
Szeretném mindet keseregve zengni,
De foszlott húrú lelkem daltalan,
Óh, énnekem már nincs itt hova lenni,
Már jajszóm sincs, csak – szégyellem magam.

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo