Móricz Zsigmond levele – Kardos Gézáné Magoss Olgának

Moricz Zsigmond Radio 1935Nagy írónknak a debreceni csinos és művelt, társaságbeli asszony érzett izzó szerelmét dokumentálja ez a levél.

1930. december 12.

    Olga kedves, drága, feledhetetlen!

Válasz ez, válasz, élő szóval tett meghívására, hogy menjek el disznótorra Magukhoz… Nem mentem el, bár tudtam, hogy vár, s bár egész este boldogtalan voltam. És mégse mentem el, mert nem akartam mindennapivá tenni, közömbössé és szürkévé válni azt az érzést. amely bennem van, s amelyik oly gazdag örököt nyert azzal, hogy szinte szimbolikusan egy felvirágzott páholyból nézhettem végig Magával a Légy jót.
    Milyen különös volt s milyen érthetetlen. Be furcsa az élet. Mikor Maga azt vallotta nekem, hogy közömbös vagyok Magának, mert a szíve le van foglalva, rettenetes bánat ütött ki rajtam, ahogy a láz veri ki az embert a betegségben. Első érzésem az volt, hogy elutazom Debrecenből. Aztán nem tudtam elutazni, s másnap találkoztunk. S azóta többször találkoztunk.
    Volt néhány óra, mikor azt hittem, nem is igaz, amit mondott, hogy semmi sem kell, csak felnyitni a szememet, s minden megy a régi úton tovább, köztünk. De legutóbb, mikor a fehér asztalnál egymás mellett ültünk, s Maga őszintén megnyílt, – láttam, mert látnom kellett, hogy számomra bizony minden reménytelen. Reménytelen, mert Maga nem az az egyéniség, aki játszik a szavakkal s az élettel.
    Nem bírtam tehát másnap, csak úgy természetesen elmenni, s szórakoztató és kedveskedő lenni. Örültem, hogy van egy kis ürügy, egy kis botrányka, amely miatt jogcímem volt, hogy még egy estté ott tölthessek, s minden gondolatom Magánál volt. A Maga kedvéért gyöngyvirágot küldtem még két asszonynak, hogy Magának is küldhessek… És aztán elmentem Macujékhoz, hogy őt megkérjem, értesítse Magát, hogy nem leszek ott a vacsorán… De ők már nem voltak otthon…
    Boldog este volt az ott a színházban… Mindig a bal oldalam felől, a szív felől ült valahogy addig, de akkor a jobb oldalon éreztem egy kicsit úgy, mintha ez volna a rendes és természetes… S láttam a szemét, ahogy könnyes lett…
    Szegény Nyilas Misi… Az életem külsőségekben nemigen gazdag, mert sose kerestem a külsőségeket: mindig tele voltam az érzések zúgásával, s az elég volt, még sok is… A Nyilas Misi tragédiájában valóban nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommun alatt s után elszenvedett dolgokat. Ezt, tudja, még eddig soha senkinek ki nem vallottam. Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv s gyermekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám, az egész világ elfogadta, s a gyermek sorsát látták benne. Az ember örök gyermek, s gyermek marad, ha a feje deres is. Talán ez az egy szép van az életben s ez az egy vigasztaló. Talán lesz még egy másik élet, amely felemel s megvigasztal: ha majd anyaggá válunk és nem lesz érzésünk, vagy ha a lélek külön él s nem lesz anyagi fájdalom.
Látja, most megérti azt, hogy igazság volt a tréfa alatt, amit mondtam, – hogy ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött… Mikor mondtam, valami különös diplomata élcnek tűnt fel: pedig igaz… Nekem a debreceni tanárokkal sose volt ilyen bajom vagy tapasztalatom, a Beöthy Zsoltokkal és Bársony Istvánokkal, és más névtelen kegyetlenekkel volt bajom, akkor, mikor a legtöbb segítségre lett volna szükségem. A legkevesebb megértést találtam épp azokban, akiknek hivatása lett volna, hogy az írót megértsék… Ezeket az érzéseket vetítettem ki a tanári kar figuráiban… Ilyen furcsán alakult át az írásban az élet. Voltaképpen minden írás líra: a szenvedő szív gyötrelme idegen alakok burkában egyénítve…
    Maga sem érthette meg, mert nem volt semmi oka, hogy valami másra gondoljon, mint ami lepergett a szeme előtt, s nekem külön boldogság volt, hogy van valaki, aki egész szívvel ott van mellettem… ahogy ott volt Janka, aki értette, élte és tudta.
Mennyire hasonlítanak, Istenem, lélekben. Milyen mély megdöbbenést okozott bennem kis szava, mikor azt mondta: – Azóta megunt volna.
    Mintha a Janka szavát hallottam volna. Benne volt ez a szerénység öntudata s gőgje, s a mozdulat egyszerűsége és formája is ugyanaz volt.
    Hiába, az élten nem lehet uralkodni. Sőt, az ember ha ura akar lenni önmagának, csak bolondot csinál, és félrevezeti azt, aki előtt játszik. Valakit megismerni, azt csak az élet hosszú együttléte teszi lehetővé. A cselekvés.
    Pénzsóvár vagyok, kérdi valaki, aki nem ismer. Igen. Ha összeszámolom, kb. negyven embert tartok el evvel az egy kis írógéppel s elszántságommal, és ötvenezer pengő adósságom van, és nem tudok leépíteni, mert nem tudom megszegni adott szavam, s nem tudok megvonni semmit azoktól, akiket szeretek s akiknek a sorsát vállaltam.
    Pedig hát valamit kell tennem, mert küszöbön az öregség, s mi lesz, ha egy napra elvesztem energiámat. Unom is az élet harcát, s nincs rá reményem, hogy megbújhassak valaha valami biztos zugban. Talán a természetem általában nem az, hogy elbújjak a felelősség alól, tehát lesz, az Isten dolga, hogy mire küldött s mit csinál velem és általam.
    És csak egy igazi bajom van, hogy nincsen bizalmasom, aki előtt néha kiönthessem a gondolataimat, ami nagyon megpihentet és megkönnyít.
    Írok, írok, folyton csak írok, mint egy őrült, akinek ez a mániája. Néha lekönyökölök és fáj a szívem. Aztán ezt is leírom. Bizalmasom a papír és a nagy nyilvánosság. Ott lehet legjobban elbújni az embernek önmaga elől.
    Ma küldök egy könyvet, a legújabb novellás kötetemet. Az Esőleső Társaságot. Olvassa el. Nem hiszem, hogy meglelje benne a bánatomat, pedig rejtve s titokban benne van. Elolvashatja édesatya is, elolvashatja mindenki, s nem kell attól félnem, hogy rámismernek… Tehát nem kell röstelkednem, hogy kipakoltam olyan dolgokat az emberek szeme elé, amikről Janka azt mondta, hogy kidobom a sarki kutyáknak…
    Ha Magával beszélek, mindig Janka van velem, akit a világért senkinek sem említek soha.
    Pedig Maga is távol van már… Azt a másik módszert, amit ajánlott: azt nem, azt nem lehet… Mi az a barátság?… A barátságnak csak egyetlen lehetősége van: a teljes, a korlátlan őszinteség: ez barátok közt nincs, kivált férfi és nő közt…
    A maguk Csokonaija azt írja:

    Talán te is keseregsz,
    kis gerlicém rabkézbe heregsz…

    Az ember így képzeli, s a Csokonai szobában ott láttam Vada Juliánna aláírását valami peres ügy alatt.
    Szörnyű, hogy nem jutnak eszembe a Csokonai dalának sorai: ahogy zokog, hogy csak neki legyen jó és boldog élet, azzal letörölnék könnyeinek felét az angyalok…
    Én is csak azt kívánom az égtől, mentse meg magát a keserűségtől, a bánattól, a gondtól, a fájó gondolatoktól. Náthától és fájdalmaktól, hogy legyen a Maga élete szebb és tisztább, mint az enyém, adjon Isten Magának még örömet és boldogságot és megnyugvást.
    Csak ezt és ennyit kívánok, s hiszem, hisz szívből és szerelmes odaadásból teszem.
    Kezét csókolja hű barátja
                                                 Zsiga 

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo