Mikszáth Kálmán: Bihar in floribus

Mikor Tisza Kálmán hatalma tetőpontján állt, még mindig azt rebesgették, hogy van valaki, akitől ő is tart. Még előtte is van egy tekintély.

    - Ki lehet az? – kérdeztem egyszer. – Úgy-e, a király?

    - Nem; a Bihar megyei viceispán, Beöthy Andor.

    Még akkor nem igen voltam járatos a klubba, Tiszát is csak az ellenzéki lapok vezércikkeiből ismertem s úgy képzeltem őt, hogy még a kő is meglapul, ha ő rálép. Hatalma, erélye belenyúlt a fantázia mesés ködébe; sokszor elábrándoztam efölött, s elképzeltem messzeérő kezét, hogy ha még tizenöt évig ő kormányoz, az örökös tartományokat is magyar megyékké hasogatja föl s Bécs parancsnokává megteszi például Sal Ferencet. És ez a hatalmas ember is fél a Bihar megyei viceispántól.

    Később, mikor azonban képviselő lettem, végighallgatva egy-két pártértekezletet, azt kérdezi tőlem Csernátony:

    - Hát hogy tetszik neked ez új mesterség?

    Vállat vontam rá.

    - Szép, szép, csak legalább a klub szolgáját mi magunk választanánk!

    Érdekes időpont volt ez. A magyar ember úgy érezte magát, mint mikor az a bizonyos három tengerpart mosta az országot I. Lajos alatt. Itthon diktátor volt Tisza, Bécsben is második Bismarcknak tartották. Magukban az udvari körökben is úgy tűnt föl, mint egy félelmetes erő. „Der sobri kommt!” – szokták mondani a Burg előszobáiban. Attól tartottak, amikor jött, hogy mindig elvisz valamit, azért nevezték Sobrinak. (Hát még ez a mostani kormány, az csak az igazi Sobri-minisztérium.)

    Bihar in floribus volt. A bajusz- és szakállnövesztőszerben (amit már akkor is hirdetgetett Török József, a patikárius) sohasem hittem, a haj csak magától nő az emberi testen, vagy sehogy, de hogy nagy embereket lehet növeszteni mesterségesen is, az csakhamar sejthetővé lett, mikor egyszerre csak mindenütt kezdtek a megyei közélet különböző ágaiban kiváló alakok föltűnni s azok mind Biharban születtek. Hm! Ezek a bihari anyák összebeszéltek harminc év előtt s csupa nagy embereket szültek!

    Ami csak összefüggött valahogy Tiszával, arra mindre esett valami az ő nagy nimbuszából.

    Egy úr, aki akkor szerepelt itt s akinek volt különben három más címe is, úgy szokta volt magát bemutatni:

    - N. N., a Tisza választási elnöke!

    A Tisza választási elnöke! Huh, ez nagy ember! Még a koponyája alkatát is megnézegettük. Hogyne, a Tisza választási elnökének!

    Ezekben az időkben esett meg a Jánszky-interpelláció s Tisza hatalmas válasza, aminő még a magyar parlamentben nem hangzott.

    Egy bécsi sörházban olvastam e választ (útközben Aussee felé, ahová nyaralni mentem) s olyan kevélységre dagasztotta a szívemet, hogy úgy éreztem, valami szavakban kell azon könnyítenem s így bíztattam meg a sörthozó pincért:

    - Bringen Sie schnell, bekommen Sie von mir ein Franz Josefs-Ordo.

    Egy bolond policáj, mert Bécsben minden harmadik ember policáj, belém kötött azért, hiába mentegetőztem, hogy nem tudok németül, magam sem tudom mit mondtam, még tán be is vitt volna, ha észhez nem térek és nem nyomok a markába három forintot, amire aztán rögtön ő sem kezdett tudni németül.

    Ausseei időzésem alatt azonban rosszra fordult a szituáció.

    Újságot ott ugyan nem olvastam, de egy pesti bankárismerősöm, akivel az erdőben találkoztam, közölte velem a szomorú hírt:

    - Janszkyt előléptették, Tiszát dezavuálták!

    - Lehetetlen! – mondtam elszomorodva, remegve.

    - Tény. Benne van két nap óta minden lapban.

    - És hát mi fog most történni?

    A bankár vállat vont:

    - Nekem az a benyomásom, hogy Tisza engedni fog.

    Sajátszerű keserűség fogott el s a vér felszökkent arcomba.

    - No hallja, akkor nem is Tisza Kálmán én előttem többé, hanem Kohn Móric.

    A bankár, aki szintén a Kohnok nagy családjához tartozik (ámbár Schwarznak hívták), duzzogva hagyott ott, már azt hittem megapprehendált, midőn három-négy nap múlva messziről integetett csónakjából. Bevártam a csónakot, vidáman mondta:

    - Jó hírek, pompás hírek vannak otthonról.

    - Hogy-hogy?

    - Úgy látszik, az udvar fog engedni.

    - Úgy? Hála Istennek! Akkor hát az udvar a Kohn Móric!

    Az ischl-i levél még csak jobban növelte Tisza szédületes erejét, nagyságát s mikor megnyílott az országgyűlés ősszel, már egyre vártam, hogy lássam a bihari alispánt, aki még Tiszának is imponál. Nem adnám száz forintért, ha látnám. Az lehet még csak nagy, hatalmas és félelmetes!

    Hát egy szép téli estén történt, mikor éppen ott tarokkozott a „generális” a klubban, környezve híveitől, minisztertársaitól. Hát, mondom, amint éppen tarokkozik (ilyenkor senkinek se volt szabad háborítania) s rendezi kártyáit s kimondja a kettest (kontrázni senki sem merte), egyszerre csak nyílik a klub szárnyas ajtaja s egy tagbaszakadt, borostás, kerek arcú, mosolygós, kék szemű öreg úr lép be a terembe, – mire Tisza Kálmán egyszerre leteszi a kártyákat, végignéz öltözetén, hogy rendben van-e, fagyos, rideg arcára valami alázatos szelíd vonás lopózik és sietve megy, majdnem fut az érkező kezeit megrázni s szinte fojtott, félénk hangon kérdi:

    - Parancsolsz valamit?

    Olyan csodálatos volt mindez!

    Mint az ezerszer éjszaka Aladin történetében a lámpa szelleme. Parancsolsz-e valamit?

    A mosolygó, piros arcú öreg úr hanyagul rázta a fejét.

    - Nem; nem effélékben járok most. Valakit keresek itt.

    Nem kellett megkérdeznem, ki az.

    A klubban szájról-szájra ment a suttogás:

    - Itt van a Tisza viceispánja: Beöthy Andor.

    S valóban, amint ott álltak egymás előtt az erőteljes, masszív alakon, annak nyugodt, közömbös, méltóságteljes arcán szinte látszott, hogy ő nem az ország nagy miniszterelnökével beszélget most, hanem az ő általa küldött népképviselők egyikével.

    Percekig nézegettem akkor a nagy viceispánt, akinek szeméből kicsillámlott fenséges Bihar vármegye egész múltja, lépéseiből kidübörgött egész hatalmas, egyszer-egyszer rámnézett s ilyenkor összerezzentem, szívem sebesen dobogott. Megremegtem annak az embernek a tekintetől, aki még Tiszának is imponál.

    Sok év folyt le. Időközben megösmerkedtem Beöthy Andorral. Nini, hiszen ez egy nyájas ember, egy szelíd lélek, olyan, mint egy jó falat kenyér.

    Nem értem, – mondom – miért fél ettől Tisza Kálmán?

    Még több év folyt el s még jobban megösmertem Tisza Kálmánt. Ohó! Hát hol volt az én szemem, eszem azelőtt? Hiszen Tisza még Beöthy Andornál is szelídebb, valóságos vaj, hogy szinte kenyérre lehetne kenni.

    Kezdem már érteni, hogy mégis imponált neki Beöthy Andor!

    Azóta levetették a hatalmat a sutba és nem ők lettek vele kisebbek, hanem a hatalom. Ha Bihar megyére gondolok, az első, ami szemembe ötlik, ez a két alak, kiket képzeletben nem tudok egymástól elválasztani, mintha egy fából lennének alkotva, magyar léleknek tetszetősen, habár nem egyforma nagyságban, mivelhogy az egyik Bihar vármegyét kormányozta, a másik csak Magyarországot.  

1894.