Vértesy Jenő: Kossuth

Édes szárnyas lovam! Jerünk hosszú útra.
Bontsd ki aranyszárnyad’, vigyj engem a múltba.
Ahol csillag ragyog, ahol nincsen felhő,
Körösleg zöldellik csupa cserfaerdő.
A cserfaerdőnek bólint minden ága,
Koszorúba fűzzük hősök homlokára.

Sorra a nevüket ki győzné beszélni?
Ország követei, főrendi, vezéri,
Egyszerű nemesek, fényesnevű urak:
Ott a haza bölcse, a nagy törvénytevő,
Ott Erdély nagyura, a vasgyúró lovag,
Agyában eszme forr, karjában az erő.
Ott van a próféta, a legnagyobb magyar,
Tar homloka ezer gondolatot takar.
Ott van Kossuth Lajos köztük, hogyne volna!
Beh szeret az Isten! Ki szedné ezt sorba?
– Mikor a tél elhal, mikor tavaszodik,
Valamennyi virág rügyez, fakadozik:
Fehér rózsa, piros, jácint, szegfű, mályva
Borítja a földet édes illatárba.

A hazának Kossuth az íródeákja,
Nem szorul, nem szorul a gyertyavilágra.
Besüt az ablakán az ég száz csillagja.
Virradatig dolgozik. Napestig folytatja.
A legdelibb férfi. Röpülő sas lelke.
Mint az eleven szén, úgy lángol a nyelve.
Kossuth Lajos beszél. Szava zsoltár-ének:
Legyetek, magyarok, mindnyájan testvérek!
Végig az országon gyújtó szava szárnyal,
Kevély úr kezet fog a szegény jobbággyal.

Dúl-fúl az ellenség, ölő gyilkot forgat,
Csóvával gyújtogat. – Kossuth Lajos, hol vagy?
Kossuth Lajos kiált és zúgnak a szelek.
Kossuth Lajos toppant s talpon van a sereg.

Fölkél minden magyar: férfi, öreg, gyermek.
Kaszából, sarlóból kardot, szuronyt vernek.
Fölütik a zászlót, hogy mindenki lássa,
Távol országból is sietnek alája.
A lengyel hazája szertedarabolva,
Magyar földre vívni véres kardját hozza.
Mint a centaurusok, szállnak a huszárok,
Feltűzött szuronnyal a vörös sipkások.
Mennyi bátor vezér! Sok ellenségrontó,
Száz hős, száz dalia, száz csatasorbontó!
Sebesszárnyú sólymok, villámgyors karvalyok,
Büszke oroszlányok, száguldó párducok!

És aztán vége lett. A kardok eltörtek.
Leszálltak a hollók, a farkasok jöttek.
Zizeg a falevél, rázza az őszi szél.
De jó, aki meghalt. Bujdosik, aki él.

Kossuth hosszú, hosszú útra megyen,
Kékellő hegyeken, zöldellő völgyeken,
Aranypalotájú városokba messzi,
S lemondja: A magyart ne hagyjátok veszni!
Megy messzebbre tovább, át a kék tengeren,
Kék egen a vándor felhő véle megyen.
Ködös Albionba’, a szigetországba’,
Földobban minden szív a Kossuth szavára.
Túl az Újvilágban bűvös szavát hallják,
A csillagos zászlót előtte meghajtják.

Kardot mégis kötnek, kürtös mégse fújja,
Vasbordájú hajó nem indul bosszúra.
Mindegy! Meghallották mi bátor csatánkat.
Hagyján! Megtanulták szeretni hazánkat.

Hol olajfa zöldell, hol citromfa virul,
Éltető szél fuvall Dél édes tájiról.
Vezér támad, kivel a dicsőség szárnyall,
Ott megyen vörös ingben, lobogó szakállal.
Onnan kél föl a nap majd am agyarnak is:
Eljön Garibaldi, ott lesz Türr Pista is!

De az Isten mondta, hogy: elég a vérből.
Sok régi ellenség újra összebékül.
A sutba a békót, hüvelybe a vasat!
De Kossuth nem békül. Kossuth Lajos marad.

Nemzetének sorsát a távolból nézi.
Szép, fehér öreg lesz a daliás férfi.
Hiszen jó itt néki! Szelídebb a szellő,
Kékebb az ég boltja, kevesebb a felhő.
Amikor a fákon a falevél sárgul,
A kéktollú fecskék százával repülnek,
Háza ereszére csicseregni ülnek:
Üdvözletet hoznak szép Magyarországból.
…Fordulnak az évek. Hervad, enyész minden.
Kossuth Lajos meghal. Kossuth Lajos nincsen.

Én édes Istenem! megbocsássad nékem,
Ha néha balnapon elfog a kétségem.
Amikor forgatván a legendák könyvét,
Azt mondom magamban: Szép, de nem így történt;
E forgó világban inog a hit könnyen
S azt hisszük, hogy nincs szép, csak az írott könyvben.
Pedig én is láttam szépet e világon…
Olybá tűnik most már, mint tavaszi álom.

Viruló tavasz volt. Bimbóztak a rózsák.
Magyar földbe teszik Kossuth koporsóját.
Lobognak a lámpák, pedig világos van,
Ércnyelvű harangok zúgnak a toronyban.
Fekete paripák patkózaja hallik,
Fekete csótárral leborítva sarkig.
Ott jönnek az urak: a sok gróf meg báró,
Püspök úr, apátúr, a sok hintónjáró.
Fekete a mezük, bíbornál ékesebb,
Könny ül a szemükben, gyémántnál fényesebb.
Ott jönnek a hősök, mind, akik még élnek,
Tarhomlokú, mohos szakállú vitézek.
Vihartépte zászló fejük fölött lobog.
Reszket már a kezük. Egykor kardot ráztak,
Paripán nyargaltak, győzelemre szálltak.
Honért hullt a vérük. Boldogok, boldogok!

Hullámzik az utca, mint valami tenger,
Végestelen végig csupa magyar ember.
Itt van az egész nép! Itt az Alföld népe,
A nagybajuszú kun, a jász, palóc, székely,
Itt a Mátraalja, itt van Erdélyország,
Balaton melléke, egész Magyarország!
– Diadalmenet ez! Mind zászlóval jönnek!
Kalapjukat rázzák, fennszóval köszönnek!
Boruljunk, véreim, egymás kebelére!…
Nőnek, mint tengerhab… Nem lesz soha vége.
Jönnek, lelkesülten azt a nótát zengve,
Azt a régit: „Kossuth Lajos azt üzente…”

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf